vissza a kezdőlapra

vissza az utazásokhoz

4. Utazás Észak-Indián át a Himalájáig

A hágót elhagyva ismét elérjük a folyót, majd nemsokára a partján épült várost, Pesavart (indiai neve:Purusapura) is. A város fontos állomáshelye volt a karavánoknak, majd később az ezek helyére lépő hadseregeknek. Pesavar a jelenlegi Pakisztánban, a független törzsi területek és India egykori Pandzsáb tartományának határán helyezkedik el. A Kabul-folyó vizét újabb és újabb mellékágak jelentős folyammá duzzasztják, mire eléri az Indust, Attak városánál. A város erődjét Nagy Akbár mogul császár emelte, az Indus hídjának védelmére. A vár bástyáiról remek kilátás nyílik az Indus szétterülő, széles, homokos medrére és zátonyaira.
Keletre haladva a Ravalpindi felé vezető út mentén egyre dúsabb vegetációt találhatunk. Mind több bokor, fa, liget, fenyőerdő szegélyezi az utunkat. Nem messze Ravalpinditől elérjük Taxila (Takkasilá) romjait. Észak-India ősi városát i.e 600 körül alapították, és a híres óind eposzban, a Mahábharatában is említést tesznek róla. Az első buddhista sztúpákat az i.e II-III. században emelték itt. I.e 326-ban Nagy Sándor foglalta el, majd népek egész sora uralta. A romváros feltárása 1912 és 1034 között történt, John Marshall irányítása mellett. Az ásatások a régészeknek szinte kimeríthetetlen kutatási anyagot nyújtottak.*

* Philip Rawson: Az indiai civilizáció. (Múlt születése) Budapest, 1983.


Peshavar - Srinagar - Leh

Pesavar - Lahor - Amritszár - Szrinagar - Leh

Kabultól 450 km-re, Pesavartól 150 km-re fekszik Ravalpindi , a gyümölcspiacáról és rézműveseiről ismert, Csoma idejében meglehetősen jelentéktelen város. Két fontos északra vezető karvánút kiinduló pontja van itt. Az egyik a Dzselem-folyó mentén Kásmírba, a másik Gilgiten és a Kandzseráb-hágón keresztül közvetlenül Kasgárba, Csoma legújabb úticéljához vezet. De Csoma délnek fordult, Lahor felé. Döntését befolyásolhatta, hogy ekkor még a magas hágók járhatatlanok voltak, meg aztán nem szívesen vált volna meg francia útitársaitól. Pedig a Gilgiten keresztül vezető útnál egyszerűbb módon és gyorsabban aligha juthatott volna el a vélt és áhított őshaza területére. A későbbiek során sem merült fel benne, hogy ezt az utat is használhatná célja eléréséhez.
Ha Csoma egyenest Kasgárba indul a Karakorumon keresztül, sosem ismeri meg a tibeti nyelvet. Ha eléri célját, amire jó esélye lett volna, talán megtud valamit a magyarok eredetéről, S akár ha megtud, ismerné e nevét bárki is, hazánkon kívül? Milyen út állt volna előtte? (Lásd 2. virtuális út: Gilgit völgyön át Kasgárba)
A Ravalpindiből Lahorba vezető 300 km-es út a mai Pakisztán legfontosabb útjai közé tartozik. Pandzsáb öt nagy folyójából eddig már kereszteztünk egyet, az Indust, de Lahor felé a Dzselam- és Csenáb- folyókon is át kell kelnünk.
A negyedik folyó, a Ravi partján terül el Lahor, mely a Nagymogulok székhelye volt Bábur idejében, majd később a szikhek fővárosa lett. Csoma ottjártakor 100 000-en lakták a várfalakkal övezett várost, hinduk, muszlimok vegyesen. Az ősi, keleties Lahor, a szűk sikátorok, szennyes csatornák, nyüzsgő bazárok városa mellett felépült az előkelő, tartózkodó, az angol ízlésnek megfelelő új Lahor is. A város arculatát a mogul uralkodók dicsőségét hirdető mecsetek, mauzóleumok határozzák meg. A Badsáhi-mecset a város leglátványosabb épülete, hatalmas vörös homokkő falakkal, vörös minaretekkel, hófehér kupolákkal. A mecsetet 1673-74-ben emelték. Ugyancsak jellegzetesen mogul vörös homokkő épületegyüttes a Lahori-erőd. A hatalmas kapu, a Tükörpalota, a Magán kihallgatások- és a Nyilvános kihallgatások-csarnoka, a trónterem, a féldrágakő intarziákkal díszített falak mind arról a gazdagságról és pompáról mesélnek, melyet megcsodálhatunk a mogulok más nagyvárosaiban, Delhiben és Agrában is. 1634-ben építették Vezír Khán hatalmas, mozaikokkal, csiszolt jáspis- és achátlapokkal ékesített mecsetjét. A várostól nem messze található Dzsehangír Nagymogul uralkodó, káprázatos fehér márvány síremléke, gyönyörű parkkal övezve. Szintén a városon kívül fekszenek a Salimar-kertek, a mogul kertépítés remekei, ápolt növényzettel, apró medencékkel, ezernyi szökőkúttal. Csoma 1822. március 12-én elérte Lahort, és Teherán után először, ismét biztonságos, kulturált környezetbe jutott, egy csodálatosan szép, gazdag múltú városba.
Lahor különleges szerepet játszott a magyar utazók életében. Csoma látogatása után itt élt a magát német-magyarnak valló G.W. Leitner, aki 1840-ben született Pesten és angol alattvalóként 1882-ben Lahorban megalapította a Pandzsáb Egyetemet. Dr Leitner a legelső Csoma-kutatónak tekinthető, mivel 1866-ban Nyugat-Tibetben járván felkereste a Puktali lámakolostort, ahol Csoma majd egy évet tartózkodott 1824-26-ban. A Pandzsáb Egyetemen dolgozott 1888-tól Stein Aurél, a nagyhírű ázsiakutató is. Hosszú hónapokat töltött Lahorban Schöfft Ágoston festőművész, aki Kalkuttában meglátogatta Csomát, és a máig is egyetlen hiteles portrét készítette róla.
A Himalája bércein lassan megenyhült a tél, és a cél ellenállhatatlanul vonzotta Csomát a hágókon túlra.
1822. március 23-án Csoma a Lahortól mindössze 60 km-re fekvő Amritszárba, a szikhek szent városába utazott. A szikh vallást Guru Nának alapította a XIV. században. Guru Nának egyetemes vallást akart létrehozni a hinduizmus megreformálásával, a kasztrendszer és a misztikus elemek mellőzésével. A szikhek vallása a szeretet fontosságát hangsúlyozó egyistenhit. Góvind Szingh, a tizedik guru, a XVII. század végén, a szikh szektából veszedelmes, elszánt hadsereget szevezett, erős birodalmat hozott létre. A szikhek kiváló harcosoknak bizonyultak. A XIX. században – Csoma ottjárta után nem sokkal – Randzsit Szingh uralkodása alatt elfoglalták Kásmírt, Ladakot és Zanszkárt, s mélyen behatoltak Nagy-Tibet területére. Ezzel a hadjárattal új fejezet kezdődött a Nyugat-Tibetben élő népek történetében.
Amritszárt 1579-ben a szikh vallás negyedik guruja, Rám Dász alapította. Ő építtette az Arany-templomot, egy a város helyén álló kis tó mellett. A tavat négyszögletű medencévé szélesítették, melyet fehér márvánnyal burkolt járda szegélyez. A szent tó közepén álló, vastag színarany réteggel bevont, bronz lapokkal fedett templomhoz is márványút vezet. A szentélyben őrzik baldachin alatt a Granath Szahibot, a szikhek szent könyvét, melyből a szertartások során halk zene kíséretében olvasnak fel a hívőknek. A szikh férfiakat könnyen felismerhetjük arról, hogy vallásuk tanításainak megfelelően nem vágják le a hajukat, szakállukat, bajuszukat, hanem felcsavarva, kontyba kötve hordják. Hajukban mindig megtalálható a fésű, oldalukon a védelmet nyújtó kard, széles lebernyegük alatt pedig a könnyű mozgást biztosító rövidnadrág.
Amritszár a mai India területére esik. Csoma Dzsammu felé továbbutazva a mai pakisztánhoz tartozó Szialkoton haladt keresztül, Dzsammu a mai Indiába van. A régi karavánút kétszer is keresztezte a jelenlegi határt.
Dzsammu 210 km-re van Amritszártól, 300 m tengerszint feletti magasságban, a Himalája lábánál. A város a dogra nép központja. Ennek a harcias szikh törzsnek a katonáit vezette Randzsit Szingh a Nyugat-Tibet elleni győzelmes hadjáratra.
A kásmíri maharadzsa is előszeretettel kereste fel Dzsammut. Minden télen leköltözött a hegyek közül a hideg elől dzsammui palotájába. Csoma viszont nem sokat időzött Dzsammuban, hanem nekivágott a Himalája félelmetes csúcsai közé vezető útnak, nem sejtve, hogy ezután évekig nem fog látni síkvidéket.
Ha valakiről azt mondják, hogy járt a Himalájában, a legtöbb ember arra gondol, hogy az illető járt a Csomolungma (Mount Everest) 8848 m magas csúcsán, pedig ez az elnevezés nem egy csúcsot, hanem a Föld kiterjedt lánchegységét jelöli, amely meghatározza a legnagyobb kontinens, Ázsia jórészének nemcsak természetföldrajzát, hanem az itt élő népek hétköznapjait ugyanúgy, mint történelmüket, legendáikat, vallásukat.
A Himalája hegylánca alapvető befolyást gyakorol Ázsia időjárására, a területén lakókat a magashegyi körülményekhez való alkalmazkodásra kényszeríti, behatárolja kereskedelmi útvonalaikat, a kultúrák terjedésének, keveredésének határt, irányt szab.
A hegység öt ország, Pakisztán, India, Kína, Nepál és Bhután területén húzódik keresztül, összhosszúsága közel 3000 km. E hatalmas hegység örök hava a földi élet számára ma is meghódítatlan terület, "fehér folt".
A Himalája a 4.5 milliárd éves Föld legfiatalabb képződményei közé tartozik. A dinoszauruszok már kihaltak, amikor Ausztráliáról 100 millió évvel ezelőtt leszakadt az az Indiát hordozó kőzetlemez, amely 50 millió éve nekiütközve az ázsiai kontinensnek, a földrész peremének felgyűrődését eredményezte. Ez a mozgás ma is tart, évenként 1-2 centiméterrel lesz magasabban a „világ teteje”. A térség földtani aktivitását bizonyítják az átlagosnál gyakrabban kipattanó földrengések is. Ázsia idősebb, tengerben keletkezett üledékes kőzetei így sok ezer méteres magasságba kerültek. Az utazó az ősi óceánok faunáját őrző ősmaradványokra bukkanhat a Himalája jeges csúcsai között.
De a hegyek mégsem nőnek az égig, magasságuknak határt szab a Föld gravitációs tere és a Föld kérgét alkotó kőzetek szilárdsága. Egy 9000 m magas kőzetgúla súlya olyan hatalmas, hogy alján a kőzet megolvad, szétfolyik. Ez tehát a földi hegyek magasságának határa. Aki közelebb akar kerülni az istenekhez, a Marsra kell utaznia, ahol a tömegvonzás a földinek harmadrésze, s így a hegyek is háromszor akkorák.
A Himalája név eredeti írásmódja: Himálaja, ez pedig egy szanszkrit eredetű szó, jelentése „a hó otthona”. Vajon milyen nehézségekkel kell itt szembenéznie az utazónak, különösen, ha messziről, síkabb vidékekről érkezett?
A légnyomás és a levegőt alkotó gázok sűrűsége a magassággal exponenciálisan csökken. 5000 m magasságban a légnyomás a tengerszinten mérhetőnek csak közelítőleg a fele, míg 8000 m magasságban mindössze harmada (azonos hőmérsékletet feltételezve a különböző magasságokban). Ezek az arányok érvényesek a levegő oxigéntartalmára is. A különleges fizikai körülményekhez a 3000 m alatti magasságokhoz szokott azonos testfelépítésű és egészségi állapotú emberek nagyon eltérő mértékben tudnak alkalmazkodni. 5000-6000 m-es magasságig – a Himalája több nagy forgalmú hágója eléri ezt a magasságot – az elsődleges nehézséget az oxigénhiány jelentheti. Mivel a szervezet a megszokott oxigénmennyiséghez csak lényegesen több belégzés árán juthat, az utazó gyorsabban kifárad, a gyors és intenzív belégzés szívét is jobban próbára teszi. Ebben a magasságban az emberek egy jelentős része fokozatosan alkalmazkodni tud az oxigénszegény környezethez és az alacsony nyomáshoz. 6000 m felett ez az alkalmazkodás már alig-alig lehetséges. Itt jelentkeznek a „hegyibetegség” klasszikus tünetei: idegrendszeri zavarok, hallucinációk, eszméletlenség. Ezek oka, hogy a tágulásra képtelen koponyában a nyomáskülönbség hatására kitáguló agy egyes központjai összenyomódnak, s korlátozódik működőképességük.
A Nap erős ultraibolya sugárzása „hóvakságot” okozhat, aminek következménye 2-3 napos teljes vakság is lehet. Nehézséget jelenthet, még az utazásra legkedvezőbb szeptember körüli időszakban is, a rendkívül nagy napi hőingadozás. A hőmérséklet hajnaltól kora délutánig -5, -10 fokról +25, +30 fokra is emelkedhet. Ennek következtében napközben olvadnak a gleccserek, s így a folyók vízállása napszakos változást mutat. A völgyek járhatóságát erősen befolyásolja a folyók vízhozamának évszakos ingadozása. A tavaszi, kora nyári hónapokban számos út válik járhatatlanná a hóolvadást követő árvizek miatt. A novemberben kezdődő és áprilisig tartó téli hónapokban a hágókon felhalmozódó magas hó akadályozza a közlekedést.
Ha nem riasztottak el bennünket a Himalája zord és felséges vidékén ránk váró nehézségek, folytassuk képzeletbeli utazásunkat Kőrösi Csoma Sándorral, Dzsammutól az ismeretlen hegyek felé!
Kőrösi, Buhara gyors és kényszerűnek vélt elhagyása után, az őshazát Kínai-Turkesztánban, Jarkend környékén, „Kis-Buháriában” remélte megtalálni. Jarkend ekkor, földrajzi fekvésénél fogva jelentős kereskedelmi központ volt, itt keresztezték egymást Kína, India, Nyugat-Ázsia karavánútjai. 70 évvel később egy másik magyar utazó, az angol szolgálatban álló Stein Aurél végzett jelentős régészeti feltárásokat ezen a területen. Kőrösi a Kásmíron és Ladakon keresztülvezető karavánútvonalat kívánta követni úticélja felé.
Dzsammuból Szrinagarba, Kásmír fővárosába az út 293 km. Kőrösi 1822 áprilisának elején indulhatott, s 17-ére érte el Szrinagart. Biztosak lehetünk abban, hogy az utat már ezidőtájt is gyakran használták. Szrinagar már a Nagymogulok idején is közkedvelt üdülőhely volt a nyári hónapokban. Az út első része a Himalája előhegyei között nem sok újdonságot tartogat az India-utazóknak. A felszíni formák, a növényzet szubtrópusi éghajlatra utalnak. A fokozatosan emelkedő út 107 km után éri el a 2024 m magasan fekvő Patnitopot. Innen nagyon gyorsan, 12 km alatt leereszkedik az 1560 m magasságban lévő Batote-ba, hogy azután a Csenáb-folyó völgyét követve megostromolja a Kásmír határát is jelentő hegygerincet, a Himalája legdélnyugatabbi vonulatát.(1) A meredeken felkapaszkodó út ezen szakasza gyakori esőzéseknek van kitéve. Ilyenkor időszakos vízfolyások születnek és zúdulnak le a mélybe. Ezek akadályozzák a közlekedést, vagy azzal, hogy elmossák az utat, vagy pedig azzal, hogy a sebesen lehömpölygő víz átmossa, fellazítja a hegyoldalt, óriási köveket szabadít ki, földcsuszamlásokat idéz elő. Ezek a nehézségek az edzett gyalogjárónak nem jelenthetnek igazi akadályt. 200 km-re Dzsammutól, 2832 m magasban, az út eléri a hegygerincet.
Ezt a helyet Banihal-hágónak nevezik, a kásmíri szó jelentése hóvihar, amit a hágó téli időjárásviszonyai maradéktalanul igazolnak.(2) Aki ma utazik Kásmír felé, elkerüli a hágót a 2500 m magasságban fekvő, 2.5 km hosszú Nehru alagúton keresztül.

(1) A hágók magassági adatainak és a távolságadatoknak forrása Dzsammutól Lehig: Margret and Rolf Schettler: Kashmir, Ladakh and Zanskar a travel survival kit. Lonely Planet 1989. A továbbiakban: L.P.
(2) L.P.

A hágó túloldalán egy másik világ látványa fogad minket. A Himalája vonulata meredek fallal választja el az indiai kontinenstől Kásmírt, a „Boldog völgy országát” - ahogy a perzsa költők egykor megénekelték. Ez az a fal, amely útját állja az India nagy részét oly gyakran öntöző esőket hozó felhőknek. Kásmír éghajlata éppen ezért inkább emlékeztet Közép-Európa, mint Közép-India időjárására. A levegő páratartalma még nyáron is lényegesen kisebb, s a hőmérséklet sem olyan magas, mint a szubtrópusi területeken. A „mérsékelt égövi” viszonyok meghatározzáka tájék növényzetét is. A nedvesebb területeken rizst, a szárazabbakon gabonaféléket termesztenek. A Szrinagar felé vezető utat hosszú kilométereken keresztül nyárfasor szegélyezi. Kásmír legtermékenyebb része a Dzselam-folyó 40 km széles 130 km hosszú, 5-6000 m magas hegyekkel szegélyezett, 1500 m átlagmagasságú medencéje. Ez a tulajdonképpeni „Boldog völgy”, amelyet a természet gazdagsága, harmóniája sokak szerint a Föld egyik legszebb tájává emel.
Az út lassan ereszkedik a folyó mellett, s a távolban, a Szrinagar fölé emelkedő dombon megpillanthatjuk az ősi Sankaracsarja szentélyt, amely Siva isten dicsőségét hirdeti, és messziről jelzi, hogy megérkeztünk a tartomány fővárosába.
A zömében mohamedánok lakta Szrinagar, a város, amelyet az európaiak „Kelet Velencéjének” neveznek, 1768 m magasan fekszik. Alapítása a i.e III. századra nyúlik vissza, a buddhizmust India államvallásá tevő Asóka király uralkodásának idejére. Területét tavak s a Dzselam-folyóhoz kapcsolódó csatornák sűrű hálózata szabdalja. A csatornákat különböző nagyságú bárkák, hajók népesítik be. Ezek bonyolítják a város kereskedelmét és közülük sok lakóhajó. Az ideérkező utazók is ilyen lakóbárkaszállodában nyernek elhelyezést. A legtöbb bárka a 30 km területű Dál-tavon található. A tavon lévő szigeteken mogul díszkertek voltak megcsodálhatók még Csoma idejében. A város épületei jellegzetes kásmíri stílusban készültek. A házak vázszerkezete fából, a falai téglából vagy vályogból készültek. A házak tetején föld van, s így tavasszal Szrinagar csodálatos látványt nyújt: kihajt a fu és kivirágzanak a háztetők. Azon a tavaszon sem lehetett ez másképp, amikor Kőrösi Csoma Sándor, talán némi erőt gyűjtve, útnak indult Nyugat-Tibet felé.
1822. május 19-ét írtak akkor, amikor Csoma elhagyta Szrinagart, nem sejtve, hogy milyen hamar vissza fog ide térni. A Dzselam-folyó medencéjét követte a Szrinagartól 19 km-re lévő Ganderbalig. Ganderbal már a hegyekből érkező, s innen nem messze a Dzselamba ömlő Szind-folyó mellett fekszik. A Dzselam itt merőlegesen nyugatnak fordul, hogy jó 100 km múlva a délnyugati Himalája-vonulatot áttörve lezúduljon déli irányban a Dekkán táblára. Útközben keresztezi Csoma korábbi útját, egyesül a Csenábbal majd az Indussal, s végül Karacsi mellett ömlik be az Arab-tengerbe.
Mi a Szind-folyót követjük északkeleti irányban, amely egyre gyorsabban emelkedik, a völgy egyre keskenyebb lesz, s a folyó mindinkább vadvizű hegyi folyamra kezd emlékeztetni. A meder helyenként egészen összeszűkül, s a víz keskeny szurdokokon rohan keresztül. A tájék képe már legkevésbé sem emlékeztet a Kásmíri-medence idilli környezetére. A völgyet meredek és ilyenkor kopár hegygerincek övezik, bár a mélyebb részeken még most is megmarad a hó.
A szegényes növényzetet a fenyőfélék határozzák meg. Baktay Ervin szerint, aki Csoma „lábnyomát” ittjárta után jó száz évvel követte, a környék leginkább a Magas-Tátra világára emlékeztet.(3)
A festőien vad és zordon táj már előre jelzi a későbbiek során ránk váró nehézségeket. A folyó egy éles kanyarral keletnek fordul, majd 84 km-re Szrinagartól eléri Szonamargot. A marg szó jelentése havasi rét, mező, a Szonamarg pedig „aranyrét”-et jelent.(4) Ehhez hasoló zöldfüvű alpi rét számos található a Szrinagart övező hegyekben. Ezek kedvelt célpontjai a környéket bebarangoló turistáknak, akik gyakran sátortáborokban hosszabb időt is eltöltenek itt. Az éles és kopár gerincek mögött feltűnnek a havasok, csúcsaikról gleccserek ereszkednek alá, melyek a Szonamargot körülölelő Szind folyót táplálják. Nem túl merész az a feltételezés, hogy Kőrösi Csoma Sándor is megpihent itt, mielőtt az első komoly erőpróbát jelentő Zodzsi-hágó felé vette volna az útját.

(3) Baktay Ervin: A világ tetején, a Magyar Földrajzi Társaság sorozata, a továbbiakban. B.E 1.
(4) B.E. 1.

Szonamargtól a Kásmír határán fekvő Batalig a Szind völgye már nem emelkedik olyan meredeken. A folyó nagy kanyarokat ír le, megkerülve egy-egy éles beugró hegygerincet. Batalnál, 99 km-re Szrinagartól, az ösvény elhagyja a folyót, és meredeken szerpentinezve emelkedni kezd egy kopár hegyoldalban. Az út korántsem biztonságos. Az olvadás kisebb-nagyobb köveket szabadít ki a hegyoldalból, amelyek zúgva, pörögve száguldanak le a völgybe.
Ha hátrafordulunk, hosszan nyomon tudjuk követni a Szind-folyót, amint a fenyőkkel szegélyezett sziklás gerincek között eltűnik. Érdemes megjegyeznünk ezt a látványt, mert ha átkelünk a jeges hágón, jó ideig nem sok fát fogunk látni.
Az ösvény lassan befordul a Zodzsi-folyó keskeny szurdokába, és mivel gyengébben emelkedik, mint a rohanó áradat medre, fokozatosan eléri a folyó szintjét. A hegyoldalakról lecsúszó hó hatalmas torlaszokat alkot, amelyeket át-meg áttör a folyó, hóhidakat hozva létre. Ilyenkor tavasszal az ösvény több helyen ezeken a természetes hidakon vezet át.


vissza az oldal tetejére