vissza a kezdőlapra

vissza az utazásokhoz

3. Utazás Közép-Ázsiában

a) Buhara

A hosszú és titokzatos meshedi tartózkodás után az út egy felettébb bizonytalan szakasza vette kezdetét, mikor is Csomának át kellett kelnie a Kara-kum sivatagon, a világ egyik legnagyobb sivatagján, a 350 000 területű, a Hortobágynál ezerszer nagyobb, forró pusztaságon.
A Kara-kum jelentése „fekete homok”, de azért nem kell azt hinnünk, hogy az itteni homok színe más lenne, mint a világ más részén. A sivatag pereme, egyben Irán és Türkmenisztán mai határa a Szeraksz-oázisnál van. Itt kezdődik a turkománok (türkmének) világa. Ez a nomád népesség a XIX. században előszeretettel foglalkozott karavánok fosztogatásával, rabszolga-kereskedelemmel. Vámbéry Ármin, aki 1863-ban járt itt, meglehetősen sötét képet fest a turkománok vadságáról, kegyetlenségéről.(1)

(1) Vámbéry Ármin: Közép-Ázsiai utazás. Pest, 1865

A Tedzsen-folyó mentén a dombok között vezető út talán még nagyobb veszélyeket hordozott, mint a sivatag síkvidéki része. A Buhara felé vezető úton nagyobbrészt a forró, füves puszta és az igazi homoksivatag váltogatja egymást. Szélfújta homokdűnék, apró homokfodrok, egy hullámokban megdermedt hatalmas tenger a sivatag. Laza por, mely mindent elborít, minden egyenetlenséget eltüntet, minden életet megöl. Hatalmas hegyek törmeléke, megállíthatatlan, de mégis lágy homok, mely először álmélkodásra, azután tiszteletre, majd félelemre készteti az utazót. Hová lesz a sivatag nagyszerűsége, ha heteket kell vándorolni benne!? Akkor csak a gyilkos forróság, a véget nem érő út és a délibáb marad. A sivatagban a júliusi középhőmérséklet 30 fok körül van. Ez délutánonként 40-45 fokos hőséget jelent árnyékban. Ilyenkor a homok felszínének hőmérséklete 70-75 fokra is emelkedhet.
A Murgáb-folyót Mervnél (Mari) keresztezte a karaván. Az afgán hegyekből érkező folyó itt már ágakra szakad, s így ezek partján alakulhattak ki Merv széthúzódó települései. A folyóktól távol a karaván vízkészleteit sekély kutakból, ciszternákból tudták pótolni. A Tedzsen- és Murgáb-folyók közötti szakaszt ma a Lenin-csatorna köti össze, melynek nyomvonala követi az egykori karvánutat.
Merv 420 km-re van Meshedtől. Innen a sivatagi út legkegyetlenebb szakasza kezdődött, amikor is jó 200 kilométert kellett megtenni rendkívül száraz, laza futóhomokkal borított területen. Ha a szél feltámadt, homokviharok keletkeztek, melyek jelentősen lelassították a karavánok haladását. Ilyenkor a sűrű homok teljesen elsötétíti az eget, és a továbbhaladás az erős szélben a vihar elmúltáig teljesen lehetetlen. Csoma novemberben járt a sivatagban, amikor nem volt elviselhetetlen hőség, sőt az éjszakák kifejezetten hidegek voltak. A sivatagi utak nyomvonalát a kutak, ciszternák elhelyezkedése határozza meg, de a legszárazabb területeken ezek a kutak nem csak ritkák, hanem vizük elviselhetetlenül sós is.
Csardzsou városa a nehéz sivatagi szakasz végén, az Aral-tóba ömlő hatalmas folyam, az Amu-Darja partján fekszik. Az egykori legendás Oxus-folyó a Hindukus- és Pamír-hegység lejtőiről gyűjti össze a vizet és 2540 km út után éri el torkolatát. Az Oxus és Közép-Ázsia vidékét magyar kutatók sora kereste fel a XIX. és a XX. században.(2)

(2) Elég megemlíteni, a teljesség igénye nélkül Vámbéry Ármin, Stein Aurél, Újfalvy Károly, Almásy György, Prinz Gyula nevét

Az Amu-Darján való sikeres kompátkelés után Csoma néhány nap alatt Buharába érkezhetett, abba a mesés közép-ázsiai városba, ahol őseink földjét sejthette, a helyet, amelyet útjának célállomásaként határozott meg.

Buhara - Kabul - Pesavár

Buhara - Kabul - Pesavár Buhara alapítása az idők homályába vész. Dareiosz, Nagy Sándor is meghódította, de virágzása a X. századi arab uralom időszakára, Avicenna korára tehető. Ezután uralták nomád törzsek, dúlták mongol hordák, majd üzbég dinasztiák követték egymást a trónon. Ezek közül az utolsó a Mangit-dinasztia, melyet a várost a XVIII. század közepén leigázó perzsák juttattak hatalomhoz. Buhara sötét és retteget korszaka volt ez az időszak, melyet mindennél nagyobb nyomor (86 féle adót hajtottak be), a rabszolgaság és az abszolút politikai terror jellemzett.
Ebben az időszakban érkezett meg Csoma a városba, 1821. november 18-án. Szűkszavú beszámolójában nem tesz semmi említést arról, hogy különösebb veszélyben forgott volna, pedig Vámbéry Ármin 42 évvel későbbi híradása szerint akiről Buharában kitudódott hogy európai, az a halál fia volt. Nem tudjuk, hogy Csoma mennyire álcázta magát, csak azt, hogy örmény ruhában érkezett, de nem említi sehol, hogy európai voltát le kellett tagadnia, vagy emiatt bármi bántódás érte volna. A század első felében nem Csoma volt az egyetlen európai, aki megfordult Buharában, de a század közepe táján már egyre többen nem tértek vissza onnan. A Buharában való tartózkodás mind idegennek, mind helybélinek meglehetősen veszélyes volt. Ezen változtatott az 1868-ban bekövetkező orosz megszállás, az erőszakot másik erőszak törte meg.
Buhara színes kupoláival, minaretjeivel, hasonlóan Szamarkandhoz, Hívához, távolról nézve a keleti mesék világát idézi. A város szülöttjét, a legendás népi hőst, Naszreddin Hodzsát juttatják eszünkbe a szamaragoló buharaiak, a dinnyét árusító nagykucsmás üzbégek, a keleties bazár. A XIX. század Buharája azonban nem csak ilyen, hanem a mecsetek lábánál megbúvó, teljes összevisszaságban épített szűkajtójú, agyagfalú sárkunyhók tömege is, melyek tövében nyitott csatornákban folyik a szennyes, bűzös lé. A város legszebb épületei közé tartozik az Iszmail Szamani mauzóleum kocka alakú, robosztus épülettömbje, mely egy félgömb alakú kupola alatt nyugszik.(3) Az épület négy sarkába az építész még négy kisméretű kupolát helyezett. A mauzóleum falai 3 m vastagok. Innen nem messze találhatjuk a Csasma-Ajub mazar épületét, Jób-forrását, ezt a mohamedán csodatevő helyet.(4)

(3) Iszmail Szamani, a Szamanidák-dinasztiájának megalapítója, az épületet 892 és 907 között emeltette.
(4) A „mazar” szó jelentése csodatevő hely.

A négy helységből álló, négy különböző kupolával fedett épületet az e vidékre tévedt Jób próféta által fakasztott forrás fölé emelték. Említést érdemel még a Kajlan-mecset minaretje, vagy más néven a Nagy Buharai Minaret 800 esztendős, 46.5 m magas karcsú tornya, a csúcsa alatt kialakított jellegzetes körfolyosóval, a város számos medresze, melyekből Vámbéry vagy nyolcvanat számolt össze, a vallás ezen fontos iskolái, ahol Ázsia különböző tájairól idesereglett tanulók a Koránból ismerhetik meg a tisztátalan anyag felett álló lélek tisztaságát.
Csoma, orosz támadástól tartva, öt napi tartózkodás után elhagyta Buharát, a várost, melyet úticéljának tekintett. Ő, aki több hónapot töltött Meshedben, érhetetlen gyorsasággal távozott innen, és a későbbiek során sem tért ide vissza, pedig lett volna rá lehetősége. Lehet, hogy jobban félt az oroszoktól, mint a vad és barbár buharaiaktól?
Csoma 800 km-t tett meg Meshedből, hogy elérkezzen Buharába, ebbe az akkor 70 000 lakosú városba, ahonnan ahogy megérkezett, el is távozott. Ha nehéz megérteni végleges távozása okát, úgy szinte felfoghatatlan, hogy miért indult el a Buharától 180 km-re levő Karsi irányába, ami egyátalán nem esett eredeti terveinek megfelelő útvonalra. Csoma úgy gondolta, hogy ha Buhara környékén nem leli meg a magyarok őshazáját, akkor a mai Kína területén, a Tarim-medence, Jarkend és Kasgár városok körzetében fog szerencsét próbálni. Ehhez képest a Hindukus- és a Himalája-hegység irányába indult el, hogy átkelve azok félelmetes láncain, óriási kerülővel közelítse meg Jarkend körzetét. Miért nem választotta a rövidebb, egyszerűbb egyenes utat, a Selyem útját, melyen megrakott karavánok igyekeznek Buharából Kína irányába már évszázadok óta? Csoma élete sok kérdést felvet. Ezek közül a legérdekesebb, vajon Buharából miért nem indult mindjárt Kasgar irányába? (Lásd: 1. virtuális út: Buharából Kasgárba)

b) Afgán földön

Buharát elhagyva nem keletre, hanem délre fordul, s a veszélyes afgán területeken át Észak-India felé veszi útját. Itt az első jelentősebb település Karsi, a hegyek lábánál, folyók törmelékkúpján helyezkedik el, öntözött földjeivel, ciszternáival felüdülést nyújtva a sivatagból érkezőknek. Innen tiszta időben a Pamír-hegység 7000 m-es csúcsai is látszanak. A XIX. század elején 30 000 lakosú város szőnyegszövészetéről és acélkéseiről volt ismert. Az út ismét dombok közt vezet tovább délnek. A sivatagnál kevésbé száraz, füves területen járunk, de a vízkészleteket itt is a szennyes, állott vizű ciszternákból kell pótolni. Azután végre újra elérjük az Amu-Darját, s a folyó mentén keletnek fordulva haladunk Kelifig, ahol át lehet kelni e vízen, mely itt már tekintélyes szélességű, 720 m, és a legnagyobb mélysége eléri a 8 métert. Az átkelés, híd nem lévén, úgy történhetett, hogy a karaván felszerelését dereglyékbe rakták, melyeket a folyón átúszó lovak húztak át a túlsó partra. Az átkelőhely, a mai türkmén-afgán határon van.*

* Az adatok forrása Cholnoky Jenő: Kőrösi Csoma Sándor. Budapest, 1934.

Kelifnél, elhagyva az Amu-Darját, Baktria földjére lépünk, az ókori Görög Birodalom legkeletibb területére, ahol Nagy Sándor győzedelmes hadjárata után letelepítette katonáinak egy részét. Ez az ősi föld egyben Zarathusztra vallásának bölcsője, a hely, ahol a Zend-Aveszta született, a könyv melyet Perzsia népei évszázadokon át szent könyvüknek tekintettek. Ennek a tűzimádó vallásnak számtalan tárgyi emlékét fedezhetjük fel a mai Irán területén, a tűzoltárok romjai lépten-nyomon emlékeztetnek bennünket az óperzsa kultúrára. Erről a vidékről eltűntek a tűzimádó párszik, de Bombay környékén egy csoportjuk még ma is őrzi és gyakorolja a régi vallást.
Balkh, az ókori perzsia szent városa, Zarathusztra szülőhelye, Baktria egykori fővárosa a híres Selyemút mentén fekszik. A Pamír és a Hindukus hágóin átkelő karavánok innen indultak Kína és India felé. Balkh „a Városok Anyja” az Indiát elözönlő árják első városa, még az arab hódoltság alatt is virágzott, de mert a XII. században ellenállt a rettegett Dzsingisz kán hordáinak, az hadseregével elpusztította, kirabolta a várost, amely haló poraiból nem tudott feltámadni többé. A város a mai Afganisztán területén, Buharától 600 km-re fekszik.
Balkh után ismét elhagyjuk a síkvidéket, hogy megkezdjük a kapaszkodást a Hindukus hágói felé.
Hulm (Kulum, Kulm, Kholm) egykor 10 000 lakosú kisvárosa felé enyhén emelkedik az út. Itt délnek fordulunk, és a várossal azonos nevű folyó mentén elhagyjuk a hordalékteraszra épült vályogházakból álló kicsiny települést. A folyó mentén meredeken emelkedik az út, magas sziklafalak, keskeny szurdokok között kanyarogva. A völgy csak nagyritkán szélesedik ki, helyet adva egy-egy kormos, agyagkupolás házakból álló kis falunak. A meredeken emelkedő ösvény a folyó forrásvidékén eléri a Kara-kutal-hágót (Kara-hágó), majd az első vízválasztó keresztezése után, a Kanard-völgybe ereszkedik le.
A völgy néhány elzárt faluját elhagyva újabb vízválasztón, az Ak-Robat-hágón vezet keresztül az út a Hindukus hófödte csúcsai között. A hágó mögött terül el a Bámiján-völgy, ez a termékeny zöldellő kert, hatalmas sziklafalakkal körülvéve. A folyó szétterülő hordalékán kialakított szántóföldek biztos megélhetést nyújtottak egy ősi buddhista közösségnek, melynek emlékét őrizte, egyéb sziklavésetek mellett, a két bámijáni óriás Buddha-szobor, melyek közül a nagyobbik 54 m magas volt, s ezzel a világ legnagyobb buddhaábrázolása volt sokáig. Évezredünk elején, 2001-ben a szélsőséges mohamedán tálibok felrobbantották a szobrokat, mivel az iszlám tiltja az emberábrázolást. Hogy újjáépítik-e valaha, ki tudja. Mindenesetre mára vitathatatlanná vált a buddhaszobrok rangsorában a kínai, Csengdu melletti, Losan faluban található óriási ülő Buddha elsőbbsége. Ha az a kőalak fel tudott volna állni, akkor 2001 előtt is „verte” volna bámijáni társát.
A bámijáni szobrok rongálást nem a tálibok kezdték. Dicső elődjük, Dzsingisz kán 1222-es hadjárata során végigdúlta a völgyet és ő csonkítatta meg a szobrokat, pusztította el arcukat. De a táliboknak ez sem volt elég.
Szerte Közép-Ázsiában a buddhizmus a bámijáni közösségből indult hódító útjára.*

*Heinz Bechert, Richard Gombrich: The World of Buddhism. 1984, London.

Csoma itt találkozhatott először a buddhizmus jelenlétével.
Kabul felé a legrövidebb út szép, de igen nehéz hágókon vezet keresztül. Két, a Hindukussal párhuzamos, 5000 m-es magasság fölé nyúló hegyláncot kell kereszteznünk. A Hajigak-hágó, az első gerincen, a Helmand-folyó völgyébe vezetett, de a völgy túloldalán húzódó második gerincet áttörő Unai-hágó már a Kabuli-medencére nyitott kaput. Mivel Csoma december végén járhatott itt, annak ellenére, hogy ez a terület csapadékban szegény, az átkelés a hófödte csúcsok között nem lehetett egyszerű mulatság, de a szikrázó havasok látványa bizonyára kárpótolta a fáradságért. Persze nem zárhatjuk ki azt, hogy Csoma a Bámiján-völgyből egy kevésbé nehéz, de hosszabb utat választott a Gorband-folyó völgye és Csarikár felé, ezt nem támasztja alá, de nem is cáfolja Csoma egyetlen írása sem. Ha a magas hágók már járhatatlanok voltak, akkor nem dönthetett másképp.
Az utolsó kilométereket Csoma a Kabul-folyó felső ága mentén tette meg az afgán fővárosig. Kabul a Hindukus déli oldalán, a Kabul-folyó mentén kialakult, háromszög alakú medencében, 1770-1820 m tengerszint feletti magasságban fekszik. Múltja a távoli homályba vész; az indiai szent könyvekben, a Védákban tesznek róla először említést, i.e. 1500 körül. A kabuli medence az afgánok őshazája, ennek a szunnita mohamedán, hegyi népnek ősi fészke, ahonnan kiterjesztették uralmukat a környező hegyvidékre.
Afganisztán 1747-ben vált független állammá, és 1774-ben lett Kabul a fővárosa. Utóbbi építészeti emlékei közül kiemelkedik Bábur sírja, annak az uralkodónak a mauzóleuma, aki 1504-ben a várost birodalmának központjává tette, majd a mohácsi vész évében, 1526-ban Indiában megalapította a Nagymogulok birodalmát. Kabul közepén magasodik a mogulok által átépített ősi Bala-Hiszár erőd, melyből pompásan be lehet látni a várost.
Csoma 1822. január 6-án érte el a Balkhtól 500 km-re lévő Kabult, s miután nem volt miért maradnia, némi pihenő után, január 19-én továbbindult. Siettette őt az az értesülése is, hogy két francia katonatiszt halad néhány nappal előtte India felé. Nem szeretett egyedül utazni, ezért lóhalálában igyekezett, hogy utolérje őket.
Az út Indiába a vadvizű, szilaj Kabul-folyó völgyében vezetett, évezredes, történelmi országúton. A kopár sziklák díszletei között népek és hadseregek vonultak a „roppant tölcsér” szája, a Haibár-hágó felé, hogy azután mind délebbre szoruljanak az újabb nagy népvándorlások hatására.
Dakkánál Csoma végre utolérte a két francia tisztet, a szikh uralkodó, Randzsit Szingh szolgálatában álló Allard-t és Venturát. Innen Lahorig közös volt az útjuk. Dakkánál a karavánok elhagyják a folyóvölgyet, mely egy nagy kanyart ír le, és a Haibár-hágón keresztül haladnak tovább Indiába. Ebbe az országba ugyan Belső-Ázsia felől be lehet szivárogni a Hindukus jeges hágóin, de hadseregek csak a Haibár-szoroson tudnak átkelni. Ezért a hódítók Ázsiából mindig ezen az úton érkeztek. Innen özönlötték el a szubkontinenst az első árja törzsek, itt törtek át Nagy Sándor görög és macedón harcosai, itt lépték át e hegyeket a mogulok seregei, de erről jutottak Indiába a kínai zarándokok is. A kontinensnyi birodalom ezernyi portékája pedig ezen a hágón át került Ázsia piacaira.
A hágó lapos, hosszan elnyúló és a környező hegyekhez képest kifejezetten alacsony: mindössze 1070 m magas. Ellenőrzése mindig fontos stratégiai kérdés volt. A hágó mentén független, harcias törzsek élnek, melyek a számukra ismerős sziklák rejtekéből bármely nagy hadsereggel felveszik a harcot. Az angol gyarmati hadsereg hiába sorakozott fel a Haibár-hágón, hiába foglalta el rövid időre Kabult, Afganisztán ellen nem tudtak tartós hadisikereket elérni. A helyzet máig sem változott. A Szovjetunió hadserege hiába vonta ellenőrzése alá Afganisztán nagy részét, a Haibár-hágó környéke független törzsi terület maradt, és a szovjet birodalom nem tudta megvetni lábát Afganisztánban. Hasonlóan nehéz az ENSZ békefenntartók helyzete ezen a vidéken.


vissza az oldal tetejére