1. Csoma útja a török birodalomban

Török birodalom
A Török Birodalom térképe

a) Nagyenyed-Énosz

Kőrösi Csoma Sándor volt nagyenyedi diák, göttingeni egyetemi hallgató, 1819. november 23-án, vállán egy zöld viaszosvászon tarisznyával és zsebében némi pénzzel, tanárai és barátai útmutatásával ellátva, szívében nem lankadó hittel és elszánással elhagyta Nagyenyedet, s ezzel rálépett az útra, az Ő saját útjára, melyet azóta annyi utód érzett magáénak, de melyen követni eddig nem tudta és már nem is fogja senki.
A közlekedés legolcsóbb és legelterjedtebb módja a reformkori Magyarországon és Európában a gyaloglás volt. Aki nem engedhette meg magának a postakocsit, meglehetősen körülményesen és hosszú idő alatt juthatott el egyik településről a másikra. Sok helyre persze nem is volt postakocsi.
Az utazás egyet jelentett az otthon hosszú időre szóló elhagyásával. Csoma Ázsiának indult, ahol elsődlegesen állóképességére, szívósságára számíthatott. Ázsiába indult, beláthatatlan hosszú útra, ázsiai körülmények közé. Amikor kíváncsisággal, teljes együttérzéssel végigkövetjük őt ezen az úton, akkor azért ne feledjük, hogy ami az utazás módozatait illeti, az ázsiai viszonyok nem nagyon tértek el az akkori európaiaktól.

Csoma azzal a tervvel hagyja el Nagyenyedet, hogy Konstantinápolyba igyekszik a török nyelv tanulmányozása végett (ld. Kőrösi Csoma Sándor levelei), ami segíthetné őt további útján, hisz ekkor még az Oszmán Birodalom jelentős területtel rendelkezett, s nyelvét szerte Ázsiában beszélték.
Nagyenyedtől, az Őrhegy lábánál elterülő városkától, iskolájától, a Bethlen-kollégiumtól elbúcsúzva, Csoma Nagyszeben felé vette az útját, ahová november 27-én meg is érkezett.
Az erős szász váráról híres, már a középkorban is jelentős iparral és kereskedelemmel rendelkező város 427 m magasan fekszik a Szebeni-havasok lábánál. A városba a XII. században telepített szászokat II. Géza, hogy védjék a Vöröstorony-szorost. A XII. században épült első várat még elpusztították a tatárok, távoli hírnökei a vad és idegen Ázsiának, ahova Csoma őseink felkutatására indult. Nagyszeben XIV-XVI. században épült középkori városrésze viszont máig is fenn maradt.

Nagyenyedtől Bukarestig

Nagyenyed - Nagyszeben - Bukarest

Csoma november 28-án, Nagyszebentől 26 km-re, Nagyenyedtől 125 km-re, nyolc hétre szóló vízummal a zsebében, a Vöröstorony-szorosnál lépte át Magyarország akkori határát. A szoros a Kárpátokat áttörő, a Szebeni-havasokat a Fogarasi-havasoktól elválasztó Olt-folyó szűkülete, fekvése folytán a történelem során komoly stratégiai jelentőségre tett szert, ellenőrzése fontos hadászati kérdés volt. A folyó mentén halad az út a Kárpátok bércei között. A környék gyógyfürdőiről és apró görögkeleti kolostorairól híres. Majd Csoma délkelet felé fordult, elhagyta az Olt-folyót, s a Kárpátok előhegyeinek keresztezése után elérte a Román-alföldet Pitiestinél, és 113 km-t megtéve Bukarestbe, a Havasalföldi Fejedelemség fővárosába érkezett. A határtól 220 km távolságra volt ekkor. (A távolságadatokat a feltételezett útvonal alapján különböző térképekről mértem, ha útikönyvekben nem találtam meg.)

Havasalföld ezidőtájt oszmán-török fennhatóság alatt állott, de a terjeszkedő Orosz Birodalomnak is közbelépési joga volt az országot érintő jelentősebb politikai kérdésekben. A főváros a Dimbrovica-folyó partján épült, a folyó teraszaira. Az 1806-1812-es nagy városrendezés ellenére Bukarest meglehetősen szegény és elhanyagolt település benyomását keltette. A házak zöme vályogból épült, az utcákon állt a sár, folyt a szennyvíz, s az „ázsiai” viszonyokat csak helyenként enyhítette a frissen készített, új fa utcaburkolat. Persze ezek az „ázsiai” viszonyok ekkor még Európa nagy részét jellemezték. A város műemlékekben viszonylag szegény volt, s a török hódoltság nem tette lehetővé normális fejlődését. A lakosok száma kb. 80 000 főre volt tehető Csoma ottjártakor.*

* A városok lélekszámára vonatkozó becsléseket Cholnoky Jenő: Kőrösi Csoma Sándor c. munkájának (Budapest, 1934.) és a következő művek összevetésével próbáltam kikövetkeztetni: Hellwad Frigyes: A Föld és népei. Budapest, 1880. Balbi Adorján – Cirbusz Géza: Egyetemes földrajz. Nagybecskerek, 1897. Kanya Pál: Népszerű földrajzi oktatás. Pest, 1857. Galetti: Egyetemi világrajz. Átdolgozta: Falk Miksa. Pest, 1857.

Csoma 1819 december elején érkezett Bukarestbe, a karácsonyi ünnepeket ott töltötte, és csak az új év első napján hagyta el a várost, déli irányba. Feltehetően megfelelő útitársak hiányában kellett várakoznia, míg bolgár kereskedőkhöz nem tudott csatlakozni.
Azok a helyek, ahol kereskedelmi vagy hadiút keresztezett folyót, mindig nagy fontossággal bírtak. Így volt ez Ruszcsuk, a mai Russze esetében is. A Duna-parti kikötőváros, a dunai török tartomány székhelye, a Konstantinápolyba vezető hadiút fontos pontja, mindig jelentős település volt. A XIX. század elején közel 50 000 lakosával Bulgária legjelentősebb városai közé tartozott, s nagysága meghaladta a mai főváros Szófiáét is. Január 3-án kelt át Csoma a Dunán és lépett bolgár földre, mely ugyanúgy török fennhatóság alatt állott, mint Havasalföld. Itt délnyugatnak fordultak, Szófia felé, és Plevenen, a mauzóleumok városán át, mely a törökök elleni felszabadító harcban később oly nagy jelentőségre tett szert, meg is érkeztek oda. Nehéz eldönteni, hogy átkeltek-e a Balkán-hegység nehezen járható hágóin Szófia felé, vagy pedig a festői szépségű Iszker-folyó völgyét követték. Az utóbbi volt a kényelmesebb és biztonságosabb út. A mai utazó is jobban jár, ha a folyót követi, mert az Iszker-áttörés „szabadtéri földtani múzeum”, a Balkán-hegységet átvágó mély folyóvölgy oldalában kipreparálódott, látványos, gyűrt rétegsoraival.
Szófia, a Bukaresttől 400 km-re fekvő, ekkor még nem túl jelentős városka, erős mohamedán befolyás alatt állt. Erre utaltak a városban nagy számmal található dzsámik és minaretek, melyekből mára már csak hírmondó maradt a mai bolgár fővárosban. Lakosainak száma 20 000 és 40 000 fő között lehetett akkoriban. A Nyugat-Európát Ázsiával összekötő legrövidebb kereskedelmi út mentén feküdt, s ez adta jelentőségét. Csoma idejében a görögkeleti vallás központja, a metropolita székhelye is volt. A város fölé meredeken emelkedik a Vitosa-hegység, melynek legmagasabb csúcsa 2290 m. Az év nagy részében a csúcsot hó borítja. A hegység lábánál, a völgyekben apró kolostorok húzódnak meg.

Bukaresttől Énoszig

Bukarest (Bucuresti) - Rusze (Ruse) - Szófia (Sofia) - Drinápoly (Edirne) - Énosz (Enez)

Csoma nem időzött Szófiában, hanem 1820. január 11-én egy újabb karavánhoz csatlakozva elindult Filippopolisz, a mai Plovdiv felé. Útja először az Iszker-folyó völgyében vezetett tovább, majd átkelt az Iszker vízgyűjtőterületét a Marica-folyóétól elválasztó egyik, 8-900 m körüli magasságú hágón. A hágók egyike a Traian-kapu, mely nevében Traianusz római hadvezér hódításainak emlékét őrzi.
A Marica felső folyásának környéke melegvizű gyógyforrások mellett kialakult fürdőhelyeiről nevezetes. A folyó már a Rodope-hegység vízgyűjtő területéhez tartozik.
A monda szerint egy Rodope nevű leány élt egykor ezen a tájon, aki szívesen nézegette magát a Marica-folyó vizében. Poszeidónnak, a vizek istenének megtetszett a szépség, s hogy szerelme nem lehetett viszonzatlan, bizonyítja Eumoli, közös gyermekük születése. Poszeidón, Rodope bánatára, magával akarta vinni a gyermeket tenger alatti birodalmába, de az anya segítségére sietett egy Balkán nevű óriás, aki hatalmas kőtömböket dobált a Marica partjára, hogy a gyermekrablást megakadályozza. Poszeidón ekkor megharagudott, és hegységgé dermesztette Balkánt, s a szép Rodope is hasonló sorsra jutott. Szépségét káprázatos hegyvonulatok őrzik, könnyei patakokként gördülnek le a Marica völgyébe.
Trákia felé haladva a Marica mentén érintjük Tatár-Pazardzsik városát, melyet Oroszországból menekült, itt letelepült tatárok alapítottak. Ezután a folyó mind jobban kiszélesedik, s leérünk termékeny alföldjére, Bulgária legmelegebb részére. A széles gabonatáblák mellett errefelé elárasztott rizsföldeket is találunk.
Az Ovidiusz által is megénekelt „árnyas Rodope” és a lábainál húzódó síkság találkozásánál, a Marica völgyében, Szófiától 200 km-re, védelemre alkalmas dombok között terül el Filippopolisz, a Balkán-félsziget egyik legrégebbi települése, az i.e. ezer évvel a trákok által alapított egykori Eumolpiasz, mely a mondabeli Eumoliról kapta a nevét.
Az ókori görögökkel egy időben élt trákok kiváló harcosok, remek lovasok voltak. A legenda szerint a bort is ők találták fel, sőt maga Dionüszosz is trák volt, s tisztelete innen jutott el Athénbe. A birodalom később római provincia lett, amikor a város újabb virágzásnak indult. A régmúlt emlékeit ma már csak a múzeumok őrzik, de a török időket a város egész arculata. Plovdiv óvárosa nem sokat változott Csoma látogatása óta. A szűk, girbegurba utcák, az utca fölé nyúló jellegzetes, egyemeletes török épületek meghatározói a városképnek.

Csoma Plovdivban sem időzött hosszan, hanem január 16-án elhagyta azt, s a gyümölcsösökben és kertekben gazdag Marica-völgyben Drinápolyig utazott. Útja apró, török alapítású városkákon, falvakon vezetett keresztül, melyek lakói elsősorban szőlő- és dohánytermesztéssel foglalkoztak. Nem messze a bolgár-török határtól megtekinthette az 1529-ben épített, közel 300 m hosszú Musztafa pasa hidat, melyet korának legjelesebb török építésze tervezett, sok ezer rab épített, s a maga idejében elkészítése egyedülálló teljesítmény volt.
Drinápoly, a mai Edirne, a Konstantinápoly /Isztambul/ felé vezető út mentén fekszik, a Marica bal partján. Csoma idején még közel százezren lakták, de jelentősége már elhalványult Konstantinápolyé mellett. Pedig az 1700-as években 350 000 lakosával még a világ negyedik legnagyobb városa volt. Egy időben Drinápoly volt az európai Törökország fővárosa. A XIX. században kétszer is elfoglalták az oroszok. Az egykori dicső városban több száz dzsámi és majd' félszáz fürdő épült, közülük is a leghíresebb II. Szelim szultán dzsámija, melynek kupolája a híres isztambuli Aia Szophia székesegyház kupolájánál is nagyobb.

Csoma Drinápolyban megtudta, hogy Konstantinápolyban a pestis szedi áldozatait, ezért megváltoztatta eredeti elképzelését, délnek fordult, s útját a Marica-folyó mentén, Énosz égei-tengeri kikötő felé vette.
Énosz a Marica-folyó torkolatánál, Szaloniki mellett a Balkán-félsziget egyik főkikötője volt. Alapítása még az antik Görögország korára nyúlik vissza. A római fennhatóság alatt Traianusz épített itt új kikötővárost. A folyó deltatorkolatában lerakja hordalékát, így a tengerpart mind hátrébb húzódik, a régi kikötők szárazra kerülnek, és az ókori romokat mind messzebb találjuk meg a nyílt víztől.
Január végén, 1200 km szárazföldi út után érkezik meg Csoma Énoszba, a tengeri kikötővárosba..


  Mai név Érkezik Indul km egyesített
Nagyenyed Aiud   1819. nov. 23.-án 0 0
Nagyszeben - Hermannstadt Sibiu november 27   99 99
Vöröstorony-szoros (határ)   november 28   [26]  
TÖRÖK BIRODALOM
Bukarest Bucuresti dec. eleje 1820. jan. 1.-én 272 371
Ruszcsuk (Bulgária) Rusze (Ryce) január 3   75 446
Szófia   január 11   310 756
Philippopolis Plovdiv 1820. január 16   144 900
Drinápoly (Töröko) Edirne     175 1075
Énosz
(tengeri kikötő)
Enez 1820.
január vége
  162 1237



b) Tengeri út

Énoszban február 7-én hajóra száll és a Görög-szigettengeren keresztül, jó széllel elinduljaz egyiptomi Alexandria felé
A háromhetes út során a hajó többször kikötött. Erre lehetőség az út első szakaszán volt, amikor a hajó Kisázsia partjaihoz viszonylag közel, a partot övező szigetek mellett haladt el. Az egyik ilyen hely Khiosz szigete. Khiosz a kisázsiai Izmír, az egykori Szmirna magasságában fekszik. A 830 négyzetkilométer területű sziget kopár mészkősziklái között, a mediterrán éghajlaton, teraszos földművelés folyik. Legmagasabb pontja 1270 m, lakosainak száma Csoma idejében 120 000-130 000 fő körül mozgott. A szigeten az ókorban görög polisz terült el, amit nagyszámú épületmaradvány bizonyít. Ez a táj Homérosz szülőföldje; a szigettel azonos nevű város felett egy dombtetőn található Homérosz köve, ahonnan, a legenda szerint, a nagy elbeszélő történeteit előadta az embereknek. A bizánci időkről egy kolostor és számos régészeti lelet tanúskodik. A sziget huzamosabb ideig török fennhatóság alatt állt, s még ez volt a helyzet Csoma látogatásakor is. Innen szállították a háremekbe a masztikát, egy fafajta tejfehér, nyúlós, ragadós mézgáját, mely illatos rágógumiként frissítette a háremhölgyek leheletét. Ennek felhasználásával készül a görögök nemzeti itala, az uzaki. A termék fontosságára való tekintettel a sziget mindig különleges kedvezményekre számíthatott a Portánál. Ennek ellenére 1822-ben felkelés tört ki, a görög lakosok ellenőrzésük alá vonták a szigetet. A törökök megsemmisítő ellencsapása szörnyű vérengzésbe torkollott: húszezer embert megöltek, ötvenezret pedig elhurcoltak. E tragikus eseménynek állít emléket a francia romantika két jeles alakja. Viktor Hugo versben, Delacroix festményen emlékezik meg a khioszi mészárlásról. Ez utóbbi egyben tisztelgés a görög szabadságharc önkénteseként elesett nagy romantikus költő, Byron emlékének.
A következő kikötő, ahol a hajó megállt, Rhodosz lehetett. A Khioszhoz hasonló mészkősziget narancsban és más déligyümölcsökben bővelkedik. Területe nagyobb, de lakosainak száma kisebb, mint Khioszé. Csoma idejében utóbbi 50 000 fő körül lehetett. A mítosz szerint a sziget nevét Rhodé nimfáról, Poszeidon lányáról kapta, aki itt esett szerelembe Heliosszal, a napistennel, kinek Zeusz ajándékozta a tenger hullámaiból kiemelkedő szárazföldet.
Az antik világ hét csodája között számon tartott rhodoszi kolosszus a sziget és a hasonnevű város dicső múltját idézi fel. Ezt a gigászi szobrot csak leírásokból ismerjük. I.e. 270-ben állították, de már alig 50 év múlva egy földrengés következtében leomlott. Újra felépítették, de ismét ledőlt. I.sz. 672-ben egy kereskedő potom pénzért vásárolta meg a szobor anyagát képező 900 tevekaravánnyi bronzot.
Az itt virágzó görög polisz rendkívüli jelentőségre tett szert, mind gazdasági, mind politikai, mind kulturális szempontból. Rhodosznak gyarmatai voltak, városát a legmodernebb elvek alapján tervezték, viszonylagos védettségének köszönhetően az ókor uzsorásai itt őrizték pénzüket. Művészeti iskolái közül kiemelkedik a szobrászati iskola, melynek alkotása a Vatikánban őrzött Laokoón-szoborcsoport. A Louvre féltett kincse, a Szamothrákéi Niké is minden bizonnyal rhodoszi művész alkotása. A kereszténység gyorsan tért hódított a szigeten, Pál apostol kétszer is megfordult itt. A középkorban a Szent-János lovagrend birtokába került a sziget, melynek tagjai, a johanniták hatalmas vagyonhoz és politikai befolyáshoz jutva, sokat feladtak eredeti önmegtartóztató, alázatos életmódjukból. Emléküket az ókori alapokra épült kolostorváros és számos templom őrzi.

Három hét, közel 1200 km hajózás után, Csoma megérkezett Alexandriába, a Nagy Sándor alapította városba, Egyiptom legfontosabb kikötővárosába. Az egyiptomi Ptolemaioszok virágoztatták fel a várost, tették a művelődés és a kereskedelem központjává, gyűjtötték össze a legendás könyvtár anyagát. Az ő uralkodásuk alatt épült a világ hét csodája közé tartozó világítótorony Pharosz-szigetén. A sziget védelmet nyújtott a viharos tenger ellen, s árnyékában alakították ki a kikötőt. A világítótorony 120-150 m magas lehetett, s fénye 15 km-re is ellátszott. Később földrengés pusztította el, még a romjai is eltűntek.
A római megszállás itt i.e 48-ban vette kezdetét, amikor Julius Caesar 4000 katonával partra szállt, és megostromolta a királyi negyedet. Ennek a támadásnak lett áldozata Alexandria tudományos és művelődési központja, a Müszeion, minden múzeumok elődje, az akkor 400 000 kötetes könyvtárával. A római uralom idején a város tovább fejlődött, a Birodalom második városa lett félmillió lakossal. Antoniusz újabb könyvtárat alapozott meg 200 000 kötettel, de új hódítók tűntek fel a történelem színpadán, és a könyvtár újra lángra lobbant: az arab hódítás időszakában Omar kalifa fűttetett könyvekkel 4000 fürdőt, abból a megfontolásból, hogy azok a könyvek, amelyekben olyan információ van, amit a Korán is tartalmaz, feleslegesek, amelyekben pedig olyasmi van, ami a Koránban nem szerepel, azok meg károsak – egyszóval mind megérett a tűzre.

A XII. századig a Marjút /Mareotis/-tavon keresztül a város a Nílussal is összeköttetésben állt. A Nílus egyik oldalágának apadása a tó elsekélyesedéséhez, a hajóút megszűnéséhez vezetett, ami a város hanyatlásának kezdetét jelentette. Az igazi hanyatlás azonban az 1517-es török hódoltsággal indult meg. Ennek vetett véget 1798-ban Bonaparte Napóleon, aki innen indult Egyiptom meghódítására. Egy hónappal ezután, Nelson admirális vezetésével szétverték az angolok a francia flottát, majd 1801-ben partra szálltak Egyiptomban, elfoglalták a várost. Ezután az országot brit fennhatóság alatt alkirályok irányították. A XVIII. század végére 7000 főre zsugorodott a város lakossága, de Csoma ottjártakor már 40 000 lakosa lehetett. Az angolok raktárakat, kereskedelmi bázist hoztak létre a városban, s ennek volt köszönhető, hogy a település újra fellendült.
Kőrösi Csoma Sándor 1820. március 15-ig tartózkodott itt, de tervét, hogy arab forrásokat fog tanulmányozni, nem teljesíthette. A kitörő pestis elől ismét menekülnie kellett. A városban töltött két hét alatt megtekinthette a viharos múlt néhány addig fennmaradt emlékét, a Müszeion maradványait, az egykori Szerapisz templom környezetében kialakított ókori városrészt, a Szerapeumot Pompeiusz oszlopával. Állítólag ennek tetején reggelizett meg Napóleon a sikeres partraszállás után, s lenézhetett a legyőzött városra -, s ha a piramisokig nem is biztos, hogy eljutott, láthatta a két alexandriai obeliszket, „Kleopátra tűit”, melyeket ma már Egyiptomban hiába keresnénk. Az egyik 1878-ban Londonba került, a másikat 1881-ben New Yorkba szállították. A XIX. század végén, ha egy város egy kicsit is adott magára, legalább egy obeliszkje volt.
Március 15-én Csoma ismét hajóra szállt, hogy a ciprusi Larnakán keresztül Szidón kikötője felé vegye útját. Ciprust a világ legszebb tájai közé sorolják. Azt tartják, hogy sehol sem olyan kék a tenger, mint éppen itt. Afrodité, a szépség istennője itt született a tenger habjaiból. A sziget görög, egyiptomi, majd római birtok volt s aztán egy ideig a velencei fejedelemség tulajdonát képezte. Itt is, mint Alexandriában, az 1570-ben megkezdődő török hódoltsággal kezdetét vette a hanyatlás. Ciprus területe 9251 négyzetkilométer. Délnyugaton a Trodos-hegység vulkanikus lánca, az 1953 m magas Olümposz csúccsal, északon az ennél lényegesen alacsonyabb Kyréniai- vagy Karpasz-hegység övezi a szigetet, melynek meleg, száraz éghajlatán gyönyörű, öntözött, dúsan termő gabonaföldek, gazdag gyümölcsösök biztosítják a lakosok megélhetését. Ciprus színesfémbányászata is jelentős. A sziget ókori rézbányáinak közismertségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a réz (cuprum) latin neve a sziget görög nevéből (Kyprosz) ered. Larnaka forgalmas, de nem túl nagy kikötőváros volt Csoma idejében, néhány ezer lakossal. Itt Csoma valószínűleg átszállt egy másik hajóra, és úgy haladt tovább Szidón felé.
Szidón /Sayda/ a mai Libanon területén fekszik, Csoma idejében a Török Birodalomhoz tartozott. A Libanon-hegylánc szűk, parti sávján kikötővárosok jöttek létre, mivel a földek nem tudták eltartani az embereket, akik így kereskedésre kényszerültek. I.e. 1200-től Büblosz, Türosz és Szidón városa egy legendás hajósnép, a föníciaiak legfontosabb kikötői voltak. A föníciaiak tulajdonképpen Kanaán egyik továbbélő népét jelentették. A legkiválóbb fák egyikéből, a libanoni cédrusból épített hajóikkal bejárták a Földközi-tengert, áthajóztak a Gibraltári-szoroson is, és erős gyarmatokat hoztak létre, mint pl. i.e 848-ban Karthágó városát, melynek teljes elpusztításáig a punok Rómát fenyegették.
A föníciaiak neve, mely bíbort jelent, a „kanaán” szó görög fordításából származik. Ennek alapjául az szolgált, hogy a környéket a murex nevű csigából kivont bíborfesték tette híressé. Ez a nép nem csak a hajózás mesterségét hagyta az utókorra, hanem a betűírás elterjedésében is jelentős szerepet játszott.
Csoma korában Szidón és a többi föníciai város helyén piszkos kis kikötővárosok álltak, s még az ásatások sem indultak meg, hogy a romok feltárásával ezen ősi nép nyomaira vezessenek.
Bejrút, Csoma útjának újabb állomása, a tagolatlan tengerpart kevés tengeröbleinek egyikében fekszik, a Szent György-öbölben, ahol a legenda szerint Szent György legyőzte a sárkányt. Jelenleg a Libanoni Köztársaság fővárosa. Az országos átlagnál nagyobb mennyiségű csapadék hullik itt, s így a teraszos földművelés nagyon eredményes. Bejrút és környékének kertjei, pálma- és olajfaligetei, a homok megkötésére telepített pineaerdői és a Csontváry képeiről olyan ismerős cédrusok határozzák meg a táj arculatát. A libanoni cédrust az ókorban nagy mennyiségben használták fel. Ennek az lett a következménye, hogy, miként Hellasz ókori erdőségei helyén is csak kopár mészkősziklákat találunk, úgy az esztelen fakitermelés miatt a vékony talajréteg lepusztult a Libanoni-hegység karsztfelszínéről is, s az erdők nem tudtak újjászületni. A várost a tengerparttal párhuzamos Libanon-hegylánc csúcsai övezik. Az 1944 m magas Libanon-csúcs az év jelentős részében havas, és éppen a város fölött emelkedik. A Libanoni-hegylánccal párhuzamos az annál lényegesen magasabb Anti-Libanon-hegység. Legmagasabb csúcsai 3000 m fölé nyúlnak. A két vonulat termékeny folyóvölgyeket fog közre. Itt találhatjuk a szintén Csontváry-festményről ismert Baalbeket. A hegyláncokat merőlegesen keresztező kereskedelmi út Damaszkusz felől, éppen Bejrútnál éri el a tengert, s így Bejrút Damaszkusz kikötőjének tekinthető.
A város az elmúlt ezredévek során többször gazdát cserélt, többször elpusztult. Az ősi föníciai várost i.sz. 551-ben földrengés döntötte össze. Uralták egyiptomiak, perzsák, arabok, törökök, keresztes lovagok, élnek itt a Próféta tanainak követői mellett keresztények is. A Libanoni-hegység tengerre néző lankás lejtői felett kialakult 20-30 km széles, termékeny, csapadékban viszonylag gazdag teraszon Szent Maron keresztényei, a maroniták húzódtak meg, békés elzártságban.
Csoma idejében Bejrút az elgyengülő Török Birodalom uralma alatt állt, majd a franciák fennhatósága alatt kapott részleges autonómiát. Sokszínű, soknemzetiségű népessége gyakorta keveredett harcba egymással, a város ma is háborús tűzfészek.
Bejrút után Tripoli /Tarabolusz/ kikötőjében szállhatott partra Kőrösi Csoma Sándor, ebben a szintén föníciai eredetű kereskedővárosban, melynek akkor 20 000 lakosa lehetett. A kertek és ligetek között elterülő város déligyümölccsel, selyem- és kelmefélékkel, szappannal, szivaccsal kereskedett. Utcái keskenyek és melegek voltak, és hemzsegtek a legyektől. Történelme a környék történelmével azonos, nem kímélték a keresztes háborúk, arab, török hódítások.


 

c) Latakia- Bagdad

Latakiától Bagdadig

Latakia (Al Lathquiyah) - Moszul - Bagdad

Csoma 1820 tavaszán, még mindig hajóval, Latakiába utazott tovább, hogy ott végleg partra szálljon. 920 km-t tett meg a Földközi-tenger partvonalával párhuzamosan, kisebb megszakításokkal, amíg Alexandriából Latakiába, a mai Szíria területére eső városkába jutott.
Latakia széles tengerparti síksága folyamatosan töltődik fel, s amíg ez egyrészt a termőföldek gyarapodásához vezet, másrészt a hajózást meglehetősen megnehezíti. Csoma ottjártakor a hajók a parttól távol voltak kénytelenek horgonyt vetni, ha nem akartak zátonyra futni, s csak csónakokkal lehetett megközelíteni a szárazföldet, hajóra szállítani a híres latakiai dohányt, amit állítólag semmilyen más füstölnivalóhoz sem lehet hasonlítani. A várost I. Szeleukosz szír király alapította az i.e. IV. században, s anyjáról /Laodikea/ nevezte el. Latakia mellett 1929-ben francia régészek megtalálták az ősi Kanaán eddig ismert talán legfontosabb városát, Ugaritot, melynek régészeti emlékeiből, könyvtárában megtalált agyagtábláiból az első civilizációk történetének és kultúrájának újabb nagy fejezeteit ismerhettük meg.
Ismét biztos talajon, gyalog indult el Csoma 1820. április 6-án az alig tízezer fő lakosú kisvárosból Aleppó, a mai Haleb városa felé. Útja egy folyócska mellett emelkedett mindaddig, míg el nem érte a Libanoni-hegység oldalsó láncát. A nem túl magas hágóról leereszkedve az Orontesz-folyó völgyébe jutott, mely az öntözéses kultúra egyik őshazája. Az az évezredes technika, mellyel a földeket termékennyé varázsolják, rendkívül egyszerű. Hatalmas, 20-25 m átmérőjű lapátkerekeket forgat a folyó, melyre vödröket szereltek, s ezek emelik a vizet magasba.
A termékeny Oronteszen túl Szíria kősivatagja kezdődik, a hőség és szárazság birodalma, melynek hatalmát csak ritkán töri meg egy-egy út menti oázis.
220 km gyaloglás után Csoma megérkezett Aleppóba. A város karavánközpont volt, jelentősége Damaszkuszéval vetekedett. Az India felől érkező karavánforgalom miatt Kelet egyik legfontosabb városának tartották. Arab, indiai és európai hatások alakították ki a város képét. Az olasz csengésű név a Velencei Köztársaság egykor erős befolyására utal, melyet a karavánok szervezésében fejtettek ki az olasz kereskedőházak aleppói fiókjai. Az India felé tartó karavánokat itt fel kellett készíteni a kontinens belsejébe vezető nehéz és fáradságos útra. A kőfallal körülvett településen kívül már a forró leheletű sivatag kezdődik. A 3000 éves város olaszos ízlésű épületei mellett megtalálhatjuk a Csoma idejében is tartó török hódoltság emlékeként a török dzsámikat, a Nagymecset szír stílusú, hasáb alakú minaretjét, a Keleten oly jellegzetes emeletes vályogépületeket, de a városképet a keresztény emlékekben gazdag citadella monumentális erődje uralja. A citadella 36 m-rel magasodik a város kőépületei fölé. A dombot, amelyre épült, emberkéz emelte, bár az alapja tömör szikla. A citadella vastag falai a domb emelkedését követték. A falakon erős tornyok, lőrésekkel szabdalt bástyák helyezkednek el. Az épület sorsa az alapító, I. Szeleukosz óta összefonódott a város történetével. Lakta római helyőrség, birtokolták perzsák, fosztogatták tatárok, átépítették arabok, pusztulni hagyták törökök, keresztények.
A legenda szerint a citadella alsó kegyhelyében azt a követ helyezték el, melyen ülve Ábrahám a juhait fejte. A felső kegyhely érdekessége, hogy itt állott az az oltár, melyen Ábrahám fel akarta áldozni fiát, Izsákot. Miután 1260-ban a citadellát a mongolok kifosztották, az oltár az aleppói Nagymecsetbe került. A másik érdekessége a felső kegyhelynek, hogy itt őrzik Keresztelő Szent János egyik fejét. A másik Damaszkuszban van, hasonló biztonságban. Tagadhatatlan, hogy a szent emberek nehezen beszerezhető relikviái gyakorta sokszorozódnak meg különleges módon. A várost 1822-ben hatalmas földrengés rombolta le, így 1820-ban Csoma lényegesen többet láthatott belőle, mint a késői utódok.
Aleppót május 19-én elhagyva, Csoma örmény kereskedőnek öltözve folytatta útját egy Bagdad irányába tartó karavánnal Ázsia belseje felé. Úgy vélte, hogy mivel az örmények keresztények, így nem kényszerül alakoskodásra, és mivel sok örmény kereskedő járta Ázsia karavánútjait, nem vonja magára feleslegesen a figyelmet.
Az út Aleppóból észak felé indul el Urfa irányába. Sziklás, kopár, hullámos dombvidéken keresztül vezet a mai török-szír határon át Gaziantep bizánci erődjének érintésével.
Miután magunk mögött hagyjuk a Jusztinianusz császár által építtetett és Nagy Szulejmán idejében rendbe hozott 36 bástyájú erődöt, keletre fordulunk, és 125 km-re Aleppótól, Birecik falunál keresztezzük az Eufráteszt, az egykori Mezopotámia legfontosabb folyóját. Mivel Csoma idejében híd nem volt a folyón, kompon kellett átkelni rajta. Innen már csak 85 km-re van a hullámos síkon, 518 m tengerszint feletti magasságban elhelyezkedő ősi város, Urfa.
Az ókorban nagyhírű település akkori neve Edema volt. A legenda szerint itt vetették Ábrahámot tüzes kemencébe. A 4000 éves város felett római erőd található. A sziklás dombtetőre épült erődítmény külső és belső várra tagolódik. A külsőt szögletes, a belsőt körszerű falgyűrű határolja. A 10-15 m magas, terméskőből rakott falakon 25 bástya sorakozik. A belső gyűrű hossza eléri az 1500 métert. A keresztes hadjáratok idején, 1097-ben a település a Jeruzsálemi királyság határvédő városa lett. Az Ulu-dzsámi vörös épülete eredetileg keresztény templomnak készült. A város másik jelentős dzsámija a Halil Rahman-dzsámi az Ayn Zeliha-tó partján áll.
175 km-re Urfától kopár, vigasztalan hegyvidéken haladva egyre magasabbra, Csoma elérte Mardint. Útja a Kacardag-vulkán alatt vezetett, s a szárazság és a szintkülönbségek miatt nem lehetett túl kellemes. A város 1083 m magasságban épült. A felette magasodó hegyre a rómaiak várat építettek. A területet kurd népesség lakja. Közelében hatalmas, keresztény eredetű kolostor (Deyrulzafaran-kolostor) és 1385-ben épült medresz, mohamedán vallási iskola található. A város lakosainak száma Csoma idején 15 000 lehetett.

Moszul Mardintól 300 km-re délre esik. Az út ismét a mai Szíriába vezet. A száraz szír pusztákon az egyhangú vándorlást az egymást napi járóföldön belül követő oázisok teszik elviselhetővé. A Tigris-folyó partján elterülő Moszult erős kőfal vette körül. A város azon a ponton fekszik, ahol a Tigris a hegyes vidékről leér Mezopotámia síksági részére. A Bászrából Bagdad felé tartó karavánok fontos állomása a település. A gazdagabbak fehér házai a várost egyik oldalról övező hegyvidék lankás lejtőin helyezkednek el, ápolt kertekkel, természetes hévizes fürdőkkel, míg a szegényebbek a folyó mellett, a város bazárjai, mecsetei közé bezsúfolva, keskeny sikátorokban élnek. A folyón már Csoma idejében 170 m hosszú híd vezetett keresztül, s innen nézve a város keleties kupolái, minaretjei különlegesen szép látványt nyújtanak. A helység ipara is igen élénk, lakosai a szőnyeg, gyolcs és a nevét a városról nyerő muszlin áruk elkészítésében szereztek máig megőrzött hírnevet. Lakosainak száma 1820 táján 50 000 körül lehetett. A várostól nem messze találta meg Layard, a brit kalandor régész Ninive romjait.
Az egykor hatalmas és erős Ninive, a Hérodotosz által leírt nagyszerű város, Szanhérib rettegett Ninivéje, ahonnan úgy zúdultak le az asszír hadak Júdára - Byron verse szerint -, „mint farkas a nyájra”, nyomtalanul eltűnt, hogy azután a XIX. század közepén a régészek rátaláljanak.
A Tigris mentén, mindössze 150 km hosszban elhelyezkedő birodalmi központ Ninive, Asszúr és Nimrud volt. Ezen városok feltárása olyan bőséges régészeti anyaggal szolgált, hogy egy új tudományág, az asszirológia jött létre ezen ősi nép tanulmányozására.
Az emberiség történetének jelentős civilizációi mind nagy folyók közelében születtek. A Tigris- és az Eufrátesz-folyók olyan fontos szerepet játszottak az itt élő népek életében, mint Egyiptoméban a Nílus. Megélhetésük a folyóhoz volt kötve, vize termékennyé tette a földeket, s egyszerű közlekedési utat jelentett. Az 1899 km hosszú Tigris-folyó első hajósai tutajokat használtak, melyeket nyárfatörzsekből építettek, s a gerendák alá, hogy a tutaj kellően terhelhető legyen, birkabőr tömlőket erősítettek. Az évezredes mezopotámiai módszert alkalmazták még Csoma idejében is a keledzsik, a Tigris tutajosai. A fát a folyó kevésbé száraz forrásvidékén vágták ki, s megérkezve Moszulon keresztül Bagdadba, ott az értékes fát eladták és a sokkal nehezebb szárazföldi úton tértek vissza. Csoma egy ilyen tutajjal csorgott le a folyón Bagdadig.
Az út a meglehetős forróság mellett igen egyhangú, kopár tájon vezetett. A part mentén itt-ott romokat lehet látni. A folyó ezen szakaszán virágzott egykor Nimrud, Asszúr, Szamarra és Opisz városa. A régészek ezeket a helyeket csak a Csoma ott jártát követő évtizedekben tárták fel, és mivel az elmúlt ezredévek alatt a Tigris medre áthelyeződött, az ásatások csak a folyótól néhány km-re voltak eredményesek.
350 km tutajozás után, 1820. július 22-én érkezett Kőrösi Csoma Sándor Bagdadba. A város azon a ponton található, ahol a Tigris és az Eufrátesz legjobban megközelíti egymást. Óperzsa eredetű nevének jelentése, amely először i.e. 2000-ből származó babiloni törvénykezési iratokon bukkant fel, „isten ajándéka”. A város és környékének éghajlata rendkívül száraz. Az éves csapadék 150 mm körül van, ennyi Magyarországon egy csapadékosabb hónapban esik. A hőmérséklet csak télen elviselhető, a nyári délutánokon a hőmérő higanyszála árnyékban 40-45 fokig felkúszik. A mai város alapjait, gondos asztrológiai vizsgálódás után Manszúr kalifa rakta le 762-ben. A város a VIII-IX. század fordulóján, az Ezeregyéjszaka meséiből ismert Harun al-Rasid uralkodása alatt élte el virágkorát. Ekkor lakóinak száma elérte a 2 milliót. Az arab birodalom felbomlása után mongol hordák pusztították a kalifátust, majd 1534-től, a török uralom kezdetétől, szerény kis városkává süllyedt. Csoma idejében kb. 50 000 lakosa lehetett. Ekkor az óvárost, melyet a kalifák tökéletes alapossággal szabályos kör alaprajzúra terveztek, még bástyákkal tűzdelt fal védte. A falon belül, a pestis és más járványos betegségek melegágyául szolgáló poshadó pocsolyákkal, rendkívüli piszokkal borított szűk sikátorokban álltak Kelet jellegzetes vályogépületei, a középpontban, a kormányzati negyedben pedig a kalifa fényes palotája volt található.
A város színes, fajansz borítású kupolás dzsámijai valóban az arab mesék különös világát idézik fel, ahogy a forróságtól vibráló levegőben szinte lebegni látszanak.
Ez a varázslat mára többé-kevésbé szertefoszlott, az óváros falát még 1869-ben lebontották, az amúgy sem túl tartós vályogépületek helyét modern, emeletes házak foglalták el, s Bagdad 3 és fél milliós nagyvárossá nőtte ki magát.
1820 környékén a Tigris két partját még 250 m hosszú hajóhíd kötötte össze, ez vezetett az óvárosból a pálmakertekben, gyümölcsösökben gazdag külváros felé. Ekkor a város piacain európai áruktól az indiai termékekig, Perzsia, Turkesztán és Arábia termékein át mindent meg lehetett találni. De nem csak a különféle áruk gyűjtőhelye volt ez a város, hanem fontos mohamedán zarándokközpont, számos szent sírral megszentelt hely is. Viszonylag békés egymás mellett élésben találhattunk itt ortodox szunnitákat, síitákat, akik Mohamed próféta törvényes utódjának ismerték el Ali kalifát, de volt itt protestáns, katolikus missziós iskola, francia iskola, iszlám vallási iskolák (medreszek). Bagdad az iszlám általános vallási türelmetlensége ellenére viszonylag nyitott városnak tűnt.
Csoma lerongyolódva, pénz nélkül érkezett meg Bagdadba, ahol angol segítséget kapott a követségen. Kipihenve magát és újabb erőt gyűjtve, 1820. szeptember 4-én egy karavánnal elindult Teherán felé. Az út északkeletnek vitt, öntözött síkvidéken. Ahogy elérték Irak és Irán mai határát, úgy jutottak a csatornákkal szabdalt alföldről az egyre magasabb hegyek közé.


vissza az oldal tetejére