vissza a kezdőlapra

vissza az utazásokhoz

Ladak

Leh, Ladak fővárosa

a) Szrinagárból Lehig
Végre, 3529 m magasságban elérjük a Zodzsi-hágót. A kilátás mindkét oldalra káprázatos. Amerről jöttünk, a zöldellő hegyeken túl, 110 km távolságban terül el a nyugalmas Szrinagar, előttünk a másik oldalon kőország kopár és félelmetes sivatagjai tűnnek fel. A hágó a hosszú téli hónapokban nem járható, de még ilyenkor is rendkívül lavinaveszélyes.
A szél szinte állandóan kegyetlenül fúj, a vándort átjárja a hideg még akkor is, ha a hőmérséklet nem különösen alacsony. Az utat elhullott málháslovak csontvázai szegélyezik. Aki himalájai hágókon akar átkelni, jó, ha hozzászokik az efféle látványhoz. A Magas-Himalája főgerincét kereszteztük, most már nem fordulhatunk vissza.
A hágó túloldalán csak lassan ereszkedik az út a Drász-folyó völgye felé. A folyó a környező hegyek gleccsereinek olvadékvizéből keletkezett, elnevezése a helybéliek nyelvén: Himbab, vagyis  "Csorgóhó". A táj kietlen, a hegyek teljesen kopárak, talán az ilyen vidékre illik legjobban a "holdbéli táj" megjelölés. A vízválasztón túl már sokkal kevesebb csapadék hull, a hegyekből érkező olvadékvizek ellenére a terület meglehetősen száraz. 
Ezen a kietlen vidéken mégis élnek emberek. A Zodzsi-hágó etnikai határnak is bizonyul: feltűnnek az első tibeti jellegű lakóházak, noha a környéket még nem tibetiek lakják. Az itt élő emberek az iszlám síita ágát követő baltik. Baltisztán legdélebbi szegélyén járunk. A házak egymásra rakott terméskövekből épültek. Tetejük lapos, bejáratuk, ablakaik meglehetősen kicsik. Ez erőd-jelleget kölcsönöz az épületeknek. Mivel Kásmírból Ladak és Zanszkár tartományok felé ez a legfontosabb útvonal, ezért stratégiai jelentősége rendkívül nagy volt Csoma idején és most is az. Szinte minden korban hadseregek ellenőrizték ezt az utat, így az erődépületekben a lakók nagyobb biztonságban érezhették magukat.
Elérve a Drász-folyót, utunk meredek sziklafalak között folytatódik. 37 km-re a hágótól, 147 km-re Szrinagartól elérjük Drász falucskát. Ennek a helynek meghatározó szerepe lett Kőrösi Csoma Sándor életében és munkásságában, de amikor először járt itt, még csak nem is sejthette ezt. A falut és környékét a mai Pakisztán északi részéről, a Karakorum hegységben fekvő Gilgit vidékéről, Dardisztánból áttelepült dárdok lakják. Elsődleges bevételi forrásuk a karavánok, kereskedők megvámolása volt. Emellett minden négyzetméter vízszintes területet, mint másutt is a hegyek között, nem kis fáradsággal megművelnek, árpával, borsóval bevetnek. A folyó hordalékából épülő kis teraszok földje meglehetősen silány, a hiányzó csapadékot az olvadékvíz zegzugos, szerteágazó csatornarendszerbe való terelésével pótolják. Mivel az év nagy részében a földek hó alatt vannak, a termőterületekre kora tavasszal vékony réteg földet hordanak, hogy így tegyék lehetővé a tavaszi munkák mielőbbi megkezdését. A sötét színű föld, a hóval ellentétben, nem veri vissza, hanem elnyeli a nap sugárzását, s így alatta a hó elolvad. A betakarított termést, a nehezen megszerezhető fát, az állatok szárított trágyáját, ami kiváló fűtőanyag, a házak lapos tetején tárolják. A falu határában az út mellett négy VII. századi buddhista dombormű látható. Az egyik Maitréját, az eljövendő buddhát, a másik Avalókitésvarát, Tibet védőszentjét, a harmadik egy lovas alakot, az utolsó pedig egy lótuszt ábrázol.
Drász faluban és környékén rendkívül hidegek a telek. Ez a pont a föld második leghidegebb állandóan lakott területe, a hőmérsékleti minimum itt -40 °C volt. Csak Szibériában mértek még ennél is "hűvösebbet".
Csoma ritka és szűkszavú beszámolói alapján nem dönthető el teljes biztonsággal, hogy Drásztól Lehig milyen útvonalat használt. Szinte biztos, hogy a főútvonalat, de a főútvonalat akarta követni Baktay Ervin is 1928 augusztusában, ideális időben, mégis - a Drász-folyó áradása miatt -  egy, távolságban a karavánútnál rövidebb, de nehezebb, ezért időben hosszabb hegyi ösvény használatára kényszerült. Csoma, később részletezendő okokból, egy évben belül ötször tette meg a Drász és Leh közötti utat, különböző időjárási viszonyok között, nem tudhatjuk, nem kényszerült-e legalább egyszer arra, hogy ő is a rövidebb, de nehezebb ösvényt válassza.
***
A karavánút Kargil falun halad keresztül, nagy kanyart írva le. A hegyi ösvény átvágja ezt a kanyart, kevesebb gyaloglással is megússzuk, de milyen áron!? A hegyi ösvény Drász falut elhagyva délkeleti irányban indul felfelé, kanyarogva a kopár hegyoldalakon az Umba-hágó irányába. A hágó 4520 m magasan található. Onnan kiválóan belátható a Szuru-folyó völgye, amelyben a Zanszkár felé vezető karavánút húzódik. A Szuru-völgy szélesebb a Drász völgyénél, a folyó nagyobb teraszokat alakított ki hordalékából, s ezért a föld termékenyebb. A távolban a völgyet lezáró sziklafalként magasodik a Nun és Kun hatalmas, hóval borított piramisa. A 7135 m magas Nun és a 7085 m magas Kun előtt a folyó keletnek fordul és eltűnik a hegyek között. A Nun-Kun csoport már igazi magashegység hatalmas gleccserekkel, széles, szikrázó hómezőkkel.
Az Umba-hágótól ingatag kőgörgetegeken keresztül meredeken ereszkedik le az út a Szuru völgyébe. Drásztól másfél nap alatt érhetjük el a folyót kb. 25 km megtétele után, Sanku falunál.
A következő nehézséget a vízállás jelentheti. Hidak csak ritkán találhatók a folyón, tehát lehetséges, hogy jó 10 km-es kerülőre kényszerülünk. A vízfolyás irányába haladva a Szuru mellett eljuthatunk Kargilba. Baktay Ervin ezt az utat járta végig. Ha Kőrösi rákényszerült az Umba-hágón keresztüli nehéz útra, aligha valószínű, hogy lement volna Kargilba, hanem bizonyára folytatta volna a "rövidítést", a hegyeken keresztül Leh irányába. 
A túlsó parton, a Szuruba ömlő Pulangma-folyót követhetjük. Elhaladunk Karce falu mellett, majd 8 km megtétele után elhagyjuk a völgyet, s elkezdjük a kapaszkodást a Rusi-hágó felé. A hágó 5000 m fölé nyúlik. Az út a hágó mindkét oldalán nagyon meredek. Az ereszkedés ötödik kilométere után egy útelágazáshoz érünk. Itt lehet visszatérni balra a Szuru-völgy egy alsóbb részéhez, ami jóval közelebb esik Kargilhoz. Innen egy nagy emelkedővel egy újabb hágót érhetünk el, ahonnan már látható a Wakka-folyó völgye, melyben a Kargilból Leh felé tartó főútvonal halad.
A folyóhoz közel, a jobb parton elérhetjük Sergol falut, ahol csatlakozhatunk a hosszabb, ám könnyebb úthoz. A falu fölött a hegyoldalban kis kolostort nézhetünk meg, amely buddhista falfestményeiről híres. Sergolba érve elmondhatjuk, hogy már vallási szempontból is Tibetben vagyunk. Drásztól Sergolig a hegyeken át az út kb. 70 km, ami legalább 4-6 napi járóföld. A folyóvölgyeket követve Kargilon át az út 90 km, s bejárása az utas sebességétől függően 3-5 napig tart.
Hogy látta-e Csoma a Nun égbeszökő csúcsát az Umba-hágóról, eldönthetetlen, ez azon is múlhatott, hogy alkalmi útitársai mennyire ismerték a terepet. Vajon, ha az áradás egyszer sem kényszerítette őt kitérőre, tett-e kerülőt az új tájak, új természeti szépségek látványáért, vagy csak a célszerűség határozta meg minden lépését? Leveleiben alig ír magáról, ezért is írhatták meg halála után sokan fantáziájukkal oly dúsan kiszínezve életrajzát.
***
De térjünk gondolatban vissza Drász faluba, és ha a Drász-folyó vízállása nem veszélyezteti a karvánutat, induljunk el a folyó mentén Kargil felé! A viszonylag egyhangú utat a Drász-folyó fölött húzódó kötélhidak teszik némileg változatosabbá. Ezek a túlparti földekhez, illetve egy-egy épülethez vezetnek. A hidak durva háncsból, növényi rostokból készültek, amelyeket először vastag kötéllé fonnak össze és kövekből összerakott hídfőhöz erősítettek. Három ilyen kötél képezi a híd vázát. Az elsőn járni kell, a másik kettőbe kapaszkodni lehet, és korlátul szolgál. A "korlátként" használatos köteleket a járókötéllel közel függőleges síkban összefűzik végig a híd mentén, s így egy védőháló alakul ki a nagyobb biztonságot, s egyben a híd stabilitását biztosítandó. Az alkotmány a folyó felett nagyon belóg s így a "korlát", amely a hídfőnél még vállmagasságban van, középen már csak térdig ér. A kötelek közti nagy rések miatt a híd elején a korlát alatt, a híd közepén a korlát fölött eshet ki a lengedező szélben a kellő egyensúlyérzékkel nem rendelkező, másfajta építményekhez szokott európai utazó. Ezek után lenyűgöző, milyen magabiztossággal és sebességgel jutnak át a tibetiek a folyó felett.
15 km-re Kargiltól a Drász egyesül a Singo-folyóval. A Singo völgyét innen néhány kilométerre jelenleg a pakisztáni hadsereg ellenőrzi. Ez a terület most nem tartozik Indiához, a rajta keresztülhúzódó utat a katonák lezárták. Persze, Csoma idejében még bizonytalan határvonalakkal rendelkező hercegségek szabdalták kisebb-nagyobb területekre ezt a vidéket.
203 km-re Szrinagartól, a Szuru-folyó partján a Drász torkolatától nem messze, 2650 m tengerszint feletti magasságban elérjük Kargilt, ezt a fontos kereskedelmi központot. Kargil jelentőségét a Zanszkár felé vezető út a Szuru-völgyben és ezzel ellentétes irányban a Drász völgyében az Indus és a Baltisztán belseje felé vezető út adja. Ezt keresztezi a mi utunk, tehát Kargilnál el fogjuk hagyni a Drász völgyét. Kargil környezetében a természet egy kicsit kegyesebb volt, mint a többi himalájai területen, erre valamivel több eső hull, nagyobbak a művelhető területek, és helyenként a földek öntözésére is lehetőség nyílik. Itt érdemes az utazónak készleteit felfrissíteni, némi gyümölcsöt, zöldséget beszerezni. Kargil lakosai, akárcsak a Drásztól idáig vezető út mentén élők, síita mohamedánok.
Kargil után néhány kilométerrel az út elhagyja a Szuru-folyó völgyét, és a Wakka-folyó mentén emelkedik a Namika-hágó felé. 34 km-rel Kargil után a folyó bal partjáról megpillanthatjuk a túloldalon Sergol falut: elértük azt a helyet, ahol a Drász faluból induló, Kargilt kikerülő hegyiút találkozik a főútvonallal.
Sergoltól 7 km-re, 244 km-re Szrinagartól elérjük Mulbeket. Ennek a falunak két egymás mellé épült picike kolostor és egy palota a nevezetessége. A kolostorok ladaki szokás szerint a hegyoldalba épültek, ahonnan jól belátható a Wakka-völgy. Az út mentén egyre több csörten tűnik fel. Ezek a Tibetre oly nagyon jellemző fehérre meszelt épületek vallási szimbólumokat hordoznak. Buddha földi maradványait Indiában nagy tiszteletben tartották és ereklyetartókban, sztúpákban helyezték el. Hasonlóan jártak el más szentek hamvaival, testrészeivel, csontjaival is. Ezeknek a sztúpáknak tibeti megfelelője a csörten. A csörten Buddha bölcsességének és tanának jelképe, a tibetiek buddhisták számára a világmindenség képmása.
Mulbek után egy kilométerrel, az út mentén Maitréja buddha kőbefaragott szobrát pillanthatjuk meg. A szobor 7 m magas és közel 2000 éve készült.
Innen homokdombokkal övezett utunk komor, vigasztalan tájon emelkedik meredeken felfelé a 3718 m magas Namika-hágóig. Itt már nyoma sincs a hónak, egész évben nagy a szárazság, egy esztendő alatt mindössze 100 mm körüli csapadék hull. Összehasonlításul elmondható, hogy nálunk egy esősebb hónapban van ennyi csapadék.
15 km-re vagyunk Mulbektől. A hágót elhagyva megint alaposan le kell ereszkedni, pedig a távolban nem is olyan nagyon messze egy újabb hágó, egy újabb emelkedő vár minket. Az út mintha soha nem akarna elfogyni, hiába szedjük össze minden erőnket, hogy feljussunk egy magaslatra, ha semmit nem tudunk a szerzett magasságunkból megőrizni a következő emelkedőig. Az út ezen szakasza nemcsak fizikai, hanem komoly lelki tehertétel is. Aki a csúcsra vágyik, annak többször is le kell győznie önmagát, vagyis úrrá kell lennie azon az érzésen, amely egy kérdés formájában fogalmazódik meg bennünk: hogy lehettem ilyen bolond, hogyan áldozhattam fel az otthon nyugalmát és kényelmét ezért az útért? Hát megéri ez nekem? Aki ilyenkor visszafordul, egész életében bolondnak fogja tartani azokat, akik továbbmennek; aki nem hátrál meg, az érzi, hogy el fog jönni az a pillanat, amely az összes kiállt megpróbáltatást igazolja.
Ismét egy folyóvölgyben haladunk tovább, kicsiny tibeti falvak között. A parasztok apró terasz-parcelláikon dolgoznak, s már messze fölöttünk magasodik a hátunk mögött a Namika-hágó. A völgy egy éles jobbkanyarjában, a vízpartot elhagyva megkezdjük a kapaszkodást a Szrinagar-Leh útvonal legmagasabb hágójára, az örökké szeles, örökké hideg Fatu-lára. A "la" szócska tibetiül hágót jelent. Az út hosszú kilométereken át egyenletesen emelkedik, s így nagyon könnyű feljutni a hágóra. A 4094 méteres magasságból jól látható az előttünk álló út, és visszanézhetünk Kásmír felé is, ahonnan jöttünk. 139 km-re vagyunk Lehtől és csak 15 km-re előttünk vagy inkább alattunk található Ladak egyik legszebb, legöregebb kolostora, a Lamajuru gompa.
Nem kell nagyon leereszkednünk hágóról, 3800 m magasan, egy völgykatlanban fakadó bővizű forrás mellett zöld oázisra bukkanunk, itt húzódik meg a kolostor, tibetiül gompa. Ha alkonyatkor érkezünk, különös, mesébe illő látvány tárul elénk: a sötét sziklaháttérből élesen kiválik a világos színű löszpadra épült kolostor. A finomszemcsés löszt könnyen átformálja a szél és a víz, csak erre a kőzetre jellemző bizarr alakzatokat hozva létre. Mellettünk több száz méter hosszan derékmagasságú falak húzódnak. A falakat az erre járó hívők, zarándokok kövenként hordták össze. Ezek a "mani-falak". A kövekre vésve a szent mondat olvasható: OM MANI PADMÉ HUM, amelynek szó szerinti jelentése "drágakő a lótuszban", de misztikus értelme ennél sokkal többrétű. A tibetiek számára ez egy állandó imaformula; ezt mormolják az egyszerű emberek és a lámák, ezt kattogják az imamalmok, ez száll fel az égre az imazászlók minden lebbenésével és az áldozatok füstjével. A mani-falakat úgy kell követnünk, hogy mindig jobb kézre essenek, ezért a falak mindkét oldalán vezet ösvény. Csörteneket, köztük átjáróként is szolgáló kapu-csörteneket hagyva magunk után, érjük el a meredek löszdomb lábát, amelyen a kolostor áll.
A legenda szerint, amikor még Buddha a földön élt, a völgykatlanban, ahol a gompa és az azt övező falu áll, egy kristálytiszta hegyi tó húzódott meg, melyben kígyódémonok, "nágák" éltek. Egyszer egy ind bölcs, egy vándoraszkéta vetődött erre, s természetfeletti erejével megtisztította a tavat a veszedelmes lényektől. Ezután a vizet is eltüntette, csak egy bővizű forrás maradt a tó helyén. A bölcs megjósolta, hogy egyszer itt egy nagy kolostor fog épülni, ám az emberek sokáig nem fedezték fel ezt a varázslatos tájat. Csak a 10. században kereste fel Nárópa, a híres buddhista szent, s hosszú időt töltött el itt elmélyedéssel egy kis barlangban. Ekkor terjedt el Tibetben másodszor a buddhizmus, amiben nagy érdemei voltak Rincsen Szangponak, aki tibetire fordította a buddhista szent szövegeket. Őt hívta magához Ladak akkori királya, hogy építsen templomokat, kolostorokat a Tan számára országában. Rincsen Szangpo a legendák szerint 108 épületet emelt, köztük a Lamajuru kolostort.
A 16. század végén, az akkori ladaki király uralkodása alatt történt, hogy egy építkezés során a munkások egy nagy kígyóra bukkantak. Bottal agyonverték az állatot, melynek halála nem maradhatott bosszulatlanul, mert kiderült, hogy egy nága, talán a régi hegyi tó nágáinak egy késői utóda volt. A történtek után a király súlyosan megbetegedett, s csak egy különösen nagy tudású láma tudta meggyógyítani. A király hálából a lámának adta a Lamajuru gompát, amelyet örökre felmentett az adófizetési kötelezettség alól, és a kolostor területét szabad helynek nyilvánította, s még a bűnözők is védelmet nyerhettek falai közt. Ezért hívják Lamajurut "a megszabadulás helyének" még ma is.
A kolostor központi épületét négy saroképület vette körül. Ezeknek ma már csak a romjait találhatjuk. A gompa belsejében Avalókitésvara több mint 2.5 m magas tizenegyfejű, ezerkarú ábrázolása látható, minden egyes kezén a tenyerében egy-egy szemmel. A meredek falak alatt terül el a falu és a földek. A dombot és a hegyoldalakat is mani-falak övezik, védve a földeket az állandóan hulló kőtörmeléktől. A házak felkúsznak a domboldalra, köztük kis utcácskák kanyarognak, melyekben nem könnyű tájékozódni. 
Amikor Leh felé vezető első útján megpihent itt Csoma, abban a hitben, hogy Jarkendbe jutva erre már sosem tér vissza, vajon milyen benyomást szerzett a buddhizmusról, a szerzetesekről, a tibeti emberekről?
Lamajurut elhagyva, egy meredek, éles kanyarokkal teletűzdelt úton ereszkedünk le, egy terméketlen, kopár völgyet követve az Indus-folyóhoz. Az út Csoma idejében meglehetősen nehéz volt. A völgy helyenként meredek falú szurdokká keskenyül. Az ösvény nem tudja követni a völgyben folyó patakot a parton, ezért állandóan keresztezi azt, és hol a bal, hol a jobboldali sziklafalban halad, olykor egészen magasan a víz fölött. Az út szélessége időnként fél méterre is lecsökken, s az utazó szédülés nélkül nem tud lepillantani a völgybe, ahol a patak zöld szalagja húzódik. A nap csak a sziklafal legtetejét világítja meg, a szurdok alsó részei örök félhomályba vesznek. Aztán egyszer csak kiszélesedik a völgy, az út leér a patak szintjére, s egy kanyar után megpillanthatjuk az Indus fenséges folyamát.
Ha Csoma el akarta volna kerülni Lamajurut és a hágókat, Kargiltól a Drász-folyót követve elérhette volna az Indus völgyét, majd az Indus mentén juthatott volna ide. Akár arra ment, akár nem, mi azon a hosszabb, de könnyebb úton úgysem követhettük volna, mert az út jelenleg Pakisztáni területen halad át, katonák őrzik.
Utunk Lehig hátralevő részében az Indus-völgyet fogjuk követni. Először keresztezzük a folyót egy erődítésekkel is védett hídon. A karavánutat az ellenőrizte az évszázadok során, aki a hidat birtokolta. Ritkán szűkül úgy össze az Indus, hogy hidat, méghozzá lóval járható hidat lehessen rá építeni. A helyenként 100 m-es szélességet is elérő folyó partján haladva legalább újabb nagy emelkedőktől nem kell tartanunk. Az ösvény itt-ott eltávolodik a parttól: egy-egy nagy hegyomlás következtében létrejövő törmelékhegyet kerül meg vagy vág át. A sárgásbarna, sáros víz, a kopár sziklák, a szél által felkavart por kietlenné, vigasztalanná teszi a tájat. Valóságos felüdülés, mikor elérjük Kalszit falu nyárfás, ligetes, zöldellő vetéssel és gyümölcsösökkel gazdag körzetét. A falu fölött egy régi erőd hirdeti az egykori ladaki királyság nagyságát.
A Lehig hátralevő 97 km-es úton a táj arculata már nem sokat változik. Csörtenek, mani-falak, néhány házból álló falvak mellett haladunk el. 26 km megtétele után elérjük a Rizong gompához vezető ösvényt.
A kolostor Nyugat-Tibet legjelentősebb "sárga süveges" vagy gelukpa rendhez tartozó kolostora. Sárga süveggel különböztetik meg magukat azok a lámák, akik , CongkapaCong-kha-pa, azaz "Hagymavölgyi" (1357-1419). a nagy tibeti bölcs által megújított lamaista hitet követik. Congkapa ábrázolásával gyakran találkozhatunk buddhista kolostorokban, Tibet egész területén, sőt Mongóliában is. A Rizong kolostort szépsége és jelentősége miatt említjük, de Kőrösi Csoma Sándor nem láthatta, mert csak 1829-ben alapították, tehát néhány évvel ittjárta után.
Hét km megtétele után elérünk egy Indust átívelő hidat. Ha visszatérnénk ezen a jobb partra, hamarosan eljuthatnánk Alcsi faluba, ahol a Lamajurut is felépíttető Rincsen Szangpo által alapított két kolostor található. Ezekben őrzik Nyugat-Tibet legszebb buddhista falfestményeit, tekercsképeit, a tankákat, és Buddhát ábrázoló festett faszobrait. A ladaki szokástól eltérően ezek a gompák nem a dombtetőn, hanem a síkon helyezkednek el.
10 km-rel az Alcsi felé vezető elágazás után, az Indus bal partjától néhány kilométerre, a hegyoldalban egy hegyi patakocska mellett találjuk meg a 900 éve alapított Lekir gompát. A gelukpa rend kolostorában ma szerzetesiskola is működik. A kolostor mellett különlegesen szép csörteneket láthatunk, melyek az általános szokástól eltérően nem fehérre vannak meszelve, hanem oldalukra rozsdavörös alapon buddhista szimbólumokat festettek.
400 kilométerre Szrinagartól ömlik az Indusba a Zanszkár-folyó. Ha végigpillantunk a szűk sziklaszurdokon, láthatjuk, hogy a folyó partján még gyalogút sincs. 10 kilométerre Lehtől, egy Indus-parti sziklás dombon megpillanthatjuk a Szpitok kolostort. A domb lábánál csörtenek, a dombon egymás fölött, mintha valami középkori lovagvár volna, a gompa épületei helyezkednek el. A kolostor alá tartozik több környező gompa. Ezek vezetői a szpitoki apátnak vannak alárendelve. A kolostort több mint ezer éve alapították, s így Ladak legősibb épületei közé tartozik. Belső termei, a lámák szobái különleges hangulatot árasztanak. A falakat tankák és falfestmények borítják. Szobrok, ezüst csörtenek, az isteneknek szánt áldozat, a füstölők illata, a riasztó szörnyeket, démonokat ábrázoló maszkok, a szűk ablakokon laposan beszűrődő fény, a lámák monoton mormolása, az épületek előtt lengedező imazászlók együtt adják a hely utánozhatatlan s csak a lamaista kolostorokra jellemző atmoszféráját.
A gompában őrzik Kálinak, a vad tantrikus istennek szobrát. A szobor arcát egy évben csak egyszer mutatják meg a hívőknek. A kolostorhegy legmagasabb pontjáról végigtekinthetünk az Indus-völgyön és beláthatjuk a folyó hatalmas, háromszög alakú, hordalékkal kitöltött oldalvölgyét, a távolban Leh városával.
Szpitoknál elhagyja az út az Indus partját, és innen két órán belül elérhetjük Lehet, Ladakh fővárosát.

b) Leh és környéke
A régészeti leletek tanúsága szerint a lehi völgy a történelem előtti időkben is lakott volt. Az igazi felvirágzása azonban a X. században megszülető ladaki királyság idején következik be. A királyság megerősödése egybeesik a buddhizmus Tibetben való elterjedésének második nagy hullámával. Ezt az időszakot olyan nevek fémjelzik, mint a korábban már említett nagy fordítóé, számos kolostor alapítójáé, Rincsen Szangpoé. Ladak történetében a második jelentős korszak 1470-nel veszi kezdetét, amikor a Namgyal uralkodóház kezébe kerül a hatalom. A szomszédos tartományok meghódítása után az uralkodóház alapítója, Lhacsen Bhagan király joggal vehette fel a Namgyal ("Tökéletesen győzedelmes") nevet. A dinasztia uralkodói hatalmukat 1834-ig megőrizték, amikor is Zoravar Szingh hindu dogra rádzsputokból és szikhekből álló hadserege elfoglalta Ladakot, és Dzsammu és Kásmír tartományokhoz csatolta. Zoravar Szingh Ladak elfoglalása után leigázta Zanszkárt is, de ezalatt lázadás tört ki Ladakban, ezért Zanszkárból villámgyorsan visszatért seregei élén Lehbe rendet csinálni. Csoma Leht és a környező kolostorokat még Zoravar Szingh pusztító hadjárata előtt láthatta.
E kis történelmi kitérő után tekintsük meg Leh városát! A település fölé emelkedő sziklás dombon látható a tájképet uraló királyi palota. A kilenc emeletes épület stílusa jellegzetesen tibeti. Befelé dőlő falai, apró ablakai, lapos teteje, erkélyei a lhaszai Potalára emlékeztetnek. Az ötödik emelet magasságában egy három oldalról zárt udvart alakítottak ki. A palotát a XV. század végén kezdte el építeni Szenge Namgyal, az "Oroszlánkirály". A Csoma idején még oly fényes épület állapota mára meglehetősen leromlott. Csoma még láthatta a fényűző termeket, a palotához épített tizenkét templom és két kolostorépületet, a bennük felhalmozott kincseket, rituális rendeltetésű tárgyakat, festményeket, könyveket, s mindazokat az értékeket, melyek a dogra hadak betörésével pusztulásnak indultak. Amit Zoravar Szingh seregei nem végeztek el, azt azóta lassan elvégzi az idő. A ladaki királyok leszármazottai elvesztették hatalmukat, s bár a lehi és még néhány más palota tulajdonjoga a család kezében maradt, az épületek fenntartásának költségeit nem tudják fizetni, s ezért azok lassan teljesen elpusztulnak, hacsak állami pénzből nem jut karbantartásukra.
A palotahegy oldalában Maitréja buddha temploma található, benne az "eljövendő buddha" ülőszobrával, mely olyan hatalmas, hogy a földszintről csak az ülő alak keresztbe tett lábait és hasát lehet látni, és fel kell menni az emeletre, ha valaki a kétméteres fej szemébe akar nézni. A templom melleti árbocokról lefutó hosszú köteleken imazászlók százait lengeti a szél, minden egyes lebbenéssel Buddha dicsőségét hirdetve. A palota mögötti domb legtetejéről, a védőistenek 1530-ban épült kolostora mellől, gyönyörű kilátás nyílik az egész városra: láthatjuk a Csoma idejében még sértetlen városkapuk és a várost övező fal romjait, a csörteneket, a száz métereken keresztül húzódó imafalakat, a lehi bazárt, ahol egykoron a Kína és India közt utazó, soknyelvű, soknemzetiségű kereskedők árusították Ázsia majd' minden portékáját.
Lehben és környékén Kőrösi három alkalommal összesen több mint három hónapot töltött el. Bár erről semmit sem ír, ez idő alatt módja nyílhatott a körzet kolostorait megtekinteni. Mivel időnk bőven van, pusztán ez a tény kellő indokul szolgál számunkra, hogy Lehből egy körsétát tegyünk, Kőrösi Csoma Sándor nyomában, vagy saját gyönyörűségünkre.
15 km-re Lehtől, az Indus partján találjuk Sej XV. századi ősi palota-kolostorát. A palota alatti hatalmas gránittáblákba az egykori művészek a meditáló Buddhát ábrázoló domborműveket véstek. A sima gránittáblákon jól megfigyelhetők a kőzetet alkotó kristályok, a hely nevét is innen nyerte, "sel" tibetiül kristályt jelent.
A seji palota a lehi uralkodó nyári tartózkodási helye volt, s évszázadokon keresztül az volt a szokás, hogy a királyné itt szülte meg a gyermekét. A palotához tartozó XVII. századi kolostorban van Ladak legnagyobb arany-buddhája, a 12 m magas, arannyal és ezüsttel bevont, értékes drágakövekkel díszített sárga és vörösrézből készített ülőszobor. A legenda szerint alkotója a szobor szemeit háttal állva festette meg, mert bűnnek tartotta volna, ha Buddha szemébe néz.
Az Indus bal partján folytatva utunkat, néhány km-re Sejtől elérjük Tikszét, a tartomány tájképileg leglátványosabb kolostorát, amely a sárga süveges gelukpa rend egyik központja Ladakban. A sziklás domb lábánál meghúzódó csörten-sorok fölött középen egy hosszú, emeletes épület látható, amelyet balról, jobbról és felülről kisebb, hófehérre meszelt falú, szinte a sziklából kinövő épületek vesznek körül. Ezek alapja követi a domb meredek emelkedését, s így hátsó traktusuk egy emelettel magasabban van, mint az elejük. Az egész épületegyüttest megkoronázza a dombtetőn álló főépület, melynek sárgás és vörös színe, tarka függönyei messzire látszanak és látványosan elütnek a hófehér környezettől.
A kolostorban egy 15 m magas ülő Buddha-szobor látható. Említést érdemel a már Csoma idejében is igen gazdag könyvtár, amelyben a tibeti szent könyvek, a Buddha szóbeli kinyilatkoztatásait tartalmazó Kangyur és az ehhez fűzött kommentárokból álló Tengyur ősi, kézzel írott és festett példányai is megtalálhatók.
45 km-re Lehtől, miután átkekltünk az Induson, elérjük a Hemisz gompát, Ladak legnagyobb működő kolostorát, mely az általános tibeti szokástól eltérően nem dombtetőn, hanem egy völgy alján helyezkedik el. Az épületet 1602 és 1606 között emelték. A kolostor nem sokkal alapítása után Ladak legnagyobb és leggazdagabb vallási központjává fejlődött, s ezt a rangját máig is megtartotta.
Tibetben a dalai láma, a lamaista egyház feje a sárga süveges rend reformált buddhizmusát tette államvallássá, s így a XI. században alapított, Congkapa reformjait csak részben elfogadó vörös süveges lamaista egyház kiszorult Belső-Tibetből, Bhutánba és Ladakba. A dalai láma ellenében, aki a történelem során többször megpróbálta fennhatósága alá vonni Nyugat-Tibetet, a lehi uralkodók a vörös süveges rendet támogatták.
Hemisz a vörös süvegesek gompája. A kolostor falfestményei különösen szépek.  A hófehérre meszelt főépület belső udvarán a Tan lényeges elemét, a lét örök körforgását szimbolizáló életkerék és a négy égtájat őrző nagy királyok képét festették a falakra. Az épület belsejében egy 5 m magas aranyozott Buddha áll, 8 m magas, drágakövekkel díszített ezüstcsörten előtt. A belső udvaron, körben oszlopos tornác húzódik, s felette kétemeletes galéria található. Innen nézik végig a hívők minden évben a hemiszi ünnepek idején bemutatott, Csam misztériumjátékokat.
A csamtáncot riasztó maszkokba és tarka jelmezekbe öltözött lámák mutatják be.  Megtekintésére a tartomány távoli falvaiból is érkeznek zarándokok. Eredete a lamaizmust megelőző ősvallás, a szellemekben hívő, sámánista jellegű "Bön" hagyományaira vezethető vissza, de mai változata már magába ötvözte a buddhista mitológia elemeit. A kolostor könyvtára vetekszik a Tiksze gompa állományával.
A tibeti könyvek eltérnek az európaiaktól. A hosszúkás lapok nincsenek összefűzve, hanem két, zsinórral egybeerősített fatábla közé vannak beszorítva. A táblák sokszor díszesek, faragottak, gazdagon festettek. A könyveket selyem vagy vászon anyagba csavarják és zsinórral összekötik. A könyvespolcon külön rekesze van minden könyvnek. A tibetiek könyvkultuszát jellemzi az a szertartásosság, ahogyan a könyvet kibontják és olvassák. A tibeti a könyvet csak derék fölött vízszintes helyzetben szállítja, és ha olvassa, úgy forgatja a lapokat, hogy az iratokban rejlő bölcsesség feléje áramoljék. Rendkívüli tiszteletlenség olvasás közben a könyvnél magasabbra ülni. Ha egy könyv a használat közben tönkrement, nem szabad elégetni, hanem egy e célra megjelölt helyen, "könyvtemetőben" kell elhelyezni. A könyveket a kolostorokban kézzel vésett fadúcokról sokszorosítják, ma ugyanúgy, mint többszáz évvel ezelőtt, de persze modern eljárásokkal is nyomnak már tibeti könyveket szerte a világon.
A Himalája bércei között megbújó kolostorok féltve őrzött könyvei és a tibetiek könyvkultusza azt a reményt ébresztette a Keletet felfedező Európában, hogy a biztonságosan megőrzött ősi könyvek között a történelem viharaiban megsemmisült vagy ismeretlen klasszikus művek tibeti fordításait lehet megtalálni.  Ez a szanszkrit irodalomra érvényes is, forrásértékűek egyes elveszett szanszkrit szövegek tibeti fordításai. Amióta Kőrösi Csoma Sándor hozzáférhetővé tette a tibeti nyelvet, számos legenda és mese született az emberiség hegyek között őrzött, rejtett kultúrkincséről. Az egyik ilyen történet a Hemisz gompához kapcsolódik: 1888-ban egy Notovics nevű orosz utazó a kolostorban lábadozott, s egy addig ismeretlen tibeti nyelvű könyv került kezébe, amelyből kiderült, hogy Jézus nem halt meg a keresztfán, hanem Perzsián és Afganisztánon át egy forrásokban gazdag országba vándorolt. A hely, ahol Jézus végleg lehunyta szemét, Szrinagar, ahol most is mutogatják sírját. Egy mohamedán szekta is magáévá tette a fenti gondolatokat. A mű fordítását a szerző franciául kiadta, de a könyv "eredetije" nyomtalanul eltűnt anélkül, hogy bárki láthatta volna. Jézus ismeretlen evangéliuma minden bizonnyal csak Notovics fantáziájában létezett, ám azóta számos változatban éledt újjá ez a legenda..
A kolostor előtti hosszú póznán imazászlókat, szent formulákkal teleírt vászondarabokat lenget a hegyek felől áramló hűvös szél, legtetején pedig jakfarok lóg, a hatalom szimbóluma. Titokzatos, különös világ ez, melynek hangulata könnyen rabul ejti az utazót.
Leh 50 kilométeres körzetében, az Indus völgyében van még néhány kevésbé jelentős kolostor. 40 km-re Lehtől, Hemisszel szemben egy oldalvölgyben található a Csemre és a Tagtog kolostor. Ez utóbbi egy barlang köré épült, ahol a legenda szerint a VIII. században Padmaszambháva is elmélkedett, a bölcs, aki először hozta Tibetbe a buddhizmust. A barlang sziklatetejéről időnként szent vízcseppek válnak le - mondják a helyiek.
Ha az Indus jobb partján térünk vissza Lehbe, 13 kilométerre Hemisztől egy különös alakú hegyhez érünk, mely a tibetieket egy ég felé ugró tigrisre emlékeztette. A "tigris orrán" vörös süveges lámák kicsiny kolostora áll:
a Tagna gompa"sztag-szna" tibetiül tigrisorrot jelent.
Innen 5 km-re Leh felé, elérhetjük a Mato kolostort, melynek egyik terme fél méter magasan fel van töltve gabonával. Ezt a környéken dolgozó parasztok hordták össze hosszú évek során, akik a hagyományt követve minden aratáskor egy kis edénnyel hoztak a kolostorba a betakarított szemekből.
A kolostor az ünnepekhez kötött vad, bön eredetű szertartásairól is ismert, amelyek során a kiválasztott lámák istenné lényegülnek át és varázslatos hatalomra tesznek szert.
17 km-re Lehtől van Sztok, Ladak egyetlen lakott királyi palotájával. A lehi királyi rezidenciára emlékeztető, de annál kisebb épületet 200 éve emelték. A hatalmát elvesztő királyi család elhagyta Leht és ide költözött. A palota nyolcvan szobájából ma tizenkettőt laknak, hármat pedig múzeumnak rendeztek be.
7 km-rel Sztok után elérjük az Indus partját, s átkelve a folyón hamarosan ismét Lehbe juthatunk.
Lehbe Kőrösi 1822. június 9-én érkezett, tehát a 434 kilométeres utat 21 nap alatt tette meg. Ez az egykori útviszonyok ismeretében igen feszes tempónak tekinthető, amely mellett nemigen érhetett rá bárhol is hosszasan időzni. Meg aztán nem is egyedül utazott, ezen az útján négy kereskedő volt a társasága, akik aligha kívántak időt szentelni a kolostorok életének tanulmányozására.
Ekkor még Csoma sem sejthette, hogy hamarosan közelebbi kapcsolatba fog kerülni a tibeti kultúrával és nyelvvel. 1822. július 4-ig Csoma nem talált megfelelő útitársakat a Jarkend felé vezető, a Karakorum hegyláncát keresztező útra. Vagy talán más okból nem tudott elindulni? Kennedy századosnak így ír errőlKőrösi Csoma Sándor levele C.P.Kennedyhez. Szabathu, 1825. január 28.:
"Itt azt tapasztalám, hogy a Jarkend felé vivő út nehéz, költséges és keresztényre nézve veszélylyel járó: huszonöt napi veszteglés után elhatároztam tehát, hogy Lahorba visszatérek."
A Jarkend felé vezető út nem könnyű; az év jó részében járhatatlan az úgynevezett nyári út, amely Leh fölött a Kardang-hágót keresztezi, majd a Nubra-völgyet érintve vezet át az 5576 m magas Karakorum-hágón. De van egy téli út is, amely csak 70 km-rel hosszabb a nyárinál, ez a Digar-hágó és a Sjok völgyének érintésével jut el a Karakorum-hágó alá, ahol egyesül a nyári úttal.  Létezik ezen kívül még néhány variánsa ezeknek az utaknak, összesen legalább öt, részben különböző útvonalon lehet Lehből Jarkendbe jutni. A Leh-t és környékét övező Ladak-lánc hágói nehezebbek, mint a Karakorum-hágóAz utak leírása megtalálható: Routes in the Western-Himalaya, Kashmir. volume I. Púnch, Kashmir and Ladakh by Major Kenneth Mason, Survay of India, Dehra Dun 1923; Frederic Drew: Jummoo and Kashmir territories. London, 1875.
A nehézségek azonban aligha fordították volna vissza Csomát, hiszen ezek nem különlegesek a Himalája területén. A Karakorum-hágón keresztül vezető úton jutott Lehből Jarkendbe és onnan vissza Sven HedinHedin Sven: Ázsia szívében, 2. köt.
ill. térkép melléklet, Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára 1910.
, járt erre Stein AurélStein Aurél: Indiából Kínába Bp. 1923.
térkép melléklet
, és megfordult itt a Himalája és Közép-Ázsia mágneses hálózatát felmérő Wilhelm FilchnerFilchner, Wilheim: Indiából Kínába,
Atheneum 19
, aki így ír a hágóról: "Lejtője egészen szelíd és a hágóhoz vezető sima úton akár vasutat lehetne építeni". A példák felsorolásakor nem törekedhettem teljességre, annyira gyakran igénybe vett, közismert, mind a mai, mind a régi nagyléptékű térképeken is feltüntetett útról van szó. A Karakorum-hágón átvezető út nagy jelentőségű karavánút volt, s csak politikai okokkal magyarázható, hogy ma a pakisztáni Gilgiten és a 4934 m magas Khandzserab-hágón át vezető utat használják Kína felé. Lehet hogy a Csoma levelében megjelölt okok közül a keresztényekre leselkedő veszély volt a legjelentősebb?
Kőrösi nem jutott vissza Lahorba: Drász falu mellett a Himbabsz vagy Drász-folyónál találkozott William Moorcrofttal, az angol kormány küldöttével, aki kalandos utazásokat tett Kásmír és Pandzsáb területén, beutazta Nyugat-Tibetet, eljutott Ladaktól keletre Tibet belső részeibe, álruhában járt Kelet-Turkesztánban, majd utolsó útján 1825-ben Buharában is.
1822. július 16-án Moorcroft rábeszélte Csomát, hogy ne menjen tovább, hanem térjen vissza vele Lehbe. Lehtől Drászig 287 km a távolság, amelyet Csoma Leh felől 12 nap alatt tett meg, ezzel szemben Moorcrofttal a visszatérés 41 napig tartott. Talán térképezték az útvonalat, vagy a környező kolostorok közül kerestek fel néhányat, esetleg más úton mentek vissza? Felkeltette Csoma érdeklődését a tibeti kultúra, vagy talán Moorcroft összeköttetéseiben bízva mégis feléledt benne a Jarkendbe jutás reménye? Lehetetlen, hogy Csoma ne fordult volna meg az út menti kolostorokban, akkor pedig látnia kellett azok könyvtárait s azt, hogy a legtöbb utazó által vad, ellenszenves, mosdatlan, barbár népnek leírt tibetiek milyen becsben tartják a könyvet, s egy addig majdnem teljesen ismeretlen nyelven hogyan őrizték meg letűnt évszázadok emlékeit. Csoma joggal bízhatott abban, hogy ha képes lesz ezen könyvek lefordítására, egy más kultúra, egy másik világ nyílik meg Európa előtt, s ezáltal osztozhat azoknak a boldogságában, akik az emberi megismerés elősegítését tekintették életük céljának, és remélhette azt is, hogy ezekben a könyvekben utalást talál a magyarság eredetére nézve, s így eredeti tervének végrehajtásához is közelebb kerül.
1822. augusztus 26-án Csoma és Moorcroft visszaérkezett Lehbe, és szeptember végéig együtt maradnak. Ekkor Moorcroft ismét Szrinagarba megy, majd egy hónap múlva Csoma is követi őt G. Trebeckkel és Mir Izzat Ullahhal, akik Lehben csatlakoztak hozzájuk. Trebeck Nyugat-Tibet Szpiti tartományából visszatérve találkozott Csomával, és Moorcrofthoz hasonlóan támogatta őt tibeti tanulmányaiban, melyeket a perzsa közvetítő nyelv segítségével Csoma már Lehben meg is kezdett.
1822. november 26. és 1823. május 2. között, a téli hónapokban Szrinagarban találjuk Kőrösi Csoma Sándort, aki itt végleg rászánja magát a tibetisztikai tanulmányokra. Megállapodnak abban, hogy Csoma elkészít egy tibeti-latin szótárat és egy tibeti nyelvtant. Moorcroft ajánlólevelekkel látja el Csomát. A lehi udvarnak és Szangye Püncog lámának ír ajánló sorokat. Az egyik levél a szabáthui brit-indiai határállomás parancsnokának szól, arra az esetre, ha Moorcroft a későbbiek során már nem tudná igazolni Csomát. A szerződés egy példányát Moorcroft Kalkuttába küldi, majd elindul karavánjával Buhara felé.
Csoma nem követte Moorcroftot Kis-Buhária, a lehetséges őshaza felé, oda, ahol oly keveset időzött idefelé jövet, hanem ismét visszatért Lehbe, hogy megkezdje behatóbb tibeti tanulmányait. Moorcroft Buharából visszatérőben gyanús körülmények között meghalt, valószínűleg megmérgezték.
1823. június 1-jén Csoma már ismét Lehben tartózkodik, hogy bő két hetes előkészítés után 17-én elinduljon Zanszkár tartomány egy félreeső kolostora, a Zangla gompa felé, ahol Szangye Püncog láma segítségével megkezdheti a nyelv és a kultúra elsajátítását.


vissza az oldal tetejére