vissza a kezdőlapra

vissza az utazásokhoz

Kalkutta–Dardzsiling

1842. február 9-én Kőrösi Csoma Sándor elhagyta Kalkuttát, hogy ismét útra keljen észak felé, a Himalája irányába és megkíséreljen Szikkimen keresztül Lhaszába, Tibet fővárosába jutni, ahol nyelvismerete révén értékes adatokat remélt szerezni a magyarság őseiről, az őshazáról.
Egyszer már, több mint négy évvel korábban, Csoma nekivágott ennek az útnak, de végül Szikkim és Nepál látogatásáról lemondva Észak-Bengáliában maradt, a szanszkrit és bengáli nyelvek tanulmányozása végett, s hogy a magyar és a szanszkrit nyelv rokonságát kutassa. Ez a kutatóútja nem hozott eredményeket, s Csoma újból megváltoztatta tervét, mint útja során már sokadszor, s a régi elképzelés, a lhászai utazás gondolata ismét előtérbe került.
Kalkuttát Csoma csónakon hagyta el. A Hugli-folyón és oldalágain, s az ehhez a vízrendszerhez tartozó csatornákon hatolt mind feljebb, mind északabbra. Az elkeskenyedő vizeken csak egyre kisebb csónakokkal lehetett közlekedni, így Csomának útközben csónakot és evezősöket is kellett cserélnie. Jó másfél hónap tekervényes vízi út után Kisangandzsnál szállt Csoma Sándor partra. A hajóút hosszát a számtalan kanyar és a nehezen azonosítható nyomvonal miatt csak megbecsülni tudjuk, kb. 1000 km lehetett.
Gondosan művelt földek között vezet útja Észak-Bengália síkságain keresztül Titalja falucskába. A település katonai állomás, ahol Csoma korábban másfél évet töltött. Titalját elhagyva fokozatosan emelkedik az út egy igazi vad dzsungel, a Terrai erdőségeken keresztül Dardzsiling felé. Ez a buja vegetációjú erdőség a bengáli tigrisek hazája. De az igazi veszélyt nem a nagytestű ragadozók jelentik. Az erdő mocsaras, nedves talaján, a sűrű, embermagasságú nádasokban, a bepállott, sötét pocsolyákban maláriát terjesztő szúnyogok hada éli túl a lárvaállapotot, s válik veszedelmes ellenséggé. Csoma rákényszerült arra, hogy a Terrai-övezetben éjszakázzon, és megkapta a maláriát. A betegség Dardzsilingig csak lappangott benne, hogy azután Tibet kapujában, a Himalája lábainál fellobbanjon, s kioltsa életét.
A Terrai-övezet erdői Dardzsilinghez közeledve mind szárazabbak s így veszélytelenebbek lesznek. A dzsungel fáinak helyét átveszik a kávé- és teaültetvények, a magaslatokról már lehet látni a Himalája szédítő láncait. A dardzsilingi hegyhátra felkapaszkodva 1842 március 28-án, 186 km szárazföldi út megtétele után, Kőrösi Csoma Sándor elérte a várost.
Dardzsiling ekkor még csak néhány házból és egy kis szállodából állt. Alig három éve írtották itt ki az erdőket, vezették ide az utat, emelték az első házat ott, ahol 20 évvel később már közel tízezres angol hegyi állomást találunk. Csoma a szállodában húzhatta meg magát s élhette le utolsó napjait.
A jelenleg 50 ezres lélekszámú várost gyönyörű örökzöld fenyőfélék övezik, és a háttérben a 2100 m átlagmagasságú település fölé 6500 m-rel magasodnak a Himalája jeges csúcsai. Ha a várostól 10 km-re levő Tigris-hegyről nézzük meg egyszer a naplementét, láthatjuk, ahogy a világ legmagasabb hegye, a 8850 m magas Csomolungma (Mount Everest) tőlünk nyugatra, távol vörös színekbe öltözik, velünk szemben pedig egy sokkal hatalmasabbnak látszó csúcsot, a 8598 m magas Kancsendzöngát süti meg a lemenő nap. Ha valaki innen szétnéz, és látja a természet rettentő csodáját, nem csak az juthat eszébe, hogy szép lehet itt élni, hanem az is, hogy ez szép hely a halálra.
Kőrösi Csoma Sándor a Terrai mocsarakban szerzett maláriafertőzés következtében 1842 április 11-én elhunyt. Másnap, a későbbi angol temetőben helyezték végső nyugalomra a szállása alatti hegyoldalban, magas csúcsok lábainál. Élete s halála is példázat: makacs elszánással messzire és magasra jutott.
Kőrösi Csoma Sándor nem érkezhetett meg Lhaszába. Őt nem az elzárkózó tibetiek fordították vissza, mint az előtte és utána szerencsét próbálók közül sokakat, hanem a betegség, a halál. Vajon elérhette volna Lhaszát, s megtudhatott volna valamit a tibeti forrásokból őseink vélt leszármazottjairól, az ujgurokról? Lhaszába eljutni nem volt veszélytelen vállalkozás, de lehetetlennek sem tarthatjuk, bár kétségtelen, hogy az európaiakat Tibetben meglehetős tartózkodással fogadták, s keveseknek adatott meg, hogy elérjék a titokzatos fővárost. 1844-ben, tehát két évvel Csoma halála után, Huc és Gabet, két francia hittérítő lépte át Lhasza város határát, s töltött el egy hónapot a városban háborítatlanul, mígnem a Dalai láma, kínai tanácsadóira hallgatva, kiutasította a birodalomból őket. Az ő útjuk bizonyítja, hogy némi szerencsével Csoma is sikerrel próbálkozhatott volna Tibetbe jutni, ahol bár az ősökről aligha szerzett volna újabb ismereteket, de az általa életre hívott tibetisztika tudományát felbecsülhetetlen anyagokkal gyarapíthatta volna.


vissza az oldal tetejére